Matteo lassan kezdett magához térni. Mindene fájt, mintha több helyen is beütötte volna magát. Ám amikor tapogatózni kezdett, nagyon puhát érzett maga körül. Érezte, hogy arcát meleg fény simogatja és ahogy kinyitotta a szemét, láthatta is, hogy hol van.

Olyan volt, mintha a felhőkön állt volna, de azok könnyedén megtartották őt. Matteo egy ideig csak nézett maga elé, és próbálta felidézni és megemészteni a történteket: először is, látta, ahogy megtörik az ég, Lisával kirohannak az erkélyre és látják, ahogy a világ megsemmisül. Ezután Lisa eltűnt, mondhatni elég különös módon, majd minden homályosodni kezdett és... hol van az a szerkentyű ami iderepítette őt, valahová a "felhők" közé? 

Matteo a hátára fordult, és az égre emelte a szemét. Az ugyanolyan kék volt, mint pár perccel, vagy netán órával a tragédia előtt. Lehet hogy ez a mennyország, és ő már meghalt? Nem igazán tudta felfogni, mi is van.

Lassan beletúrt a puha, felhőformájú valamibe. Az szokatlanul puhának bizonyult, valamint lassan eltűnt a kezei között. Most akkor tényleg egy felhőn fekszik? Már kezdte idegesíteni, hogy nem tudja a választ, ezért elhatározta, hogy feláll és a végére jár ennek az egésznek. Ám amint felállt, megingott alatta a talaj, és egyik lába alatt kiszakadt a felhő.
- Csak óvatosan! -szólt egy ismerős hang.

Matt felkapta a fejét, és a hang irányába fordult. Csak egyvalakit ismert, akinek ilyen hangja volt, és ezt a valakit Lisának hívták.
- Lisa, te vagy az, ugye? -kérdezte örömtelien és megkönnyebbülten Matteo.
- Igen, Matt, én vagyok az -azzal egy fehér, angyalszárnyas, fehér hajú Lisa jelent meg előtte.
Matt nem igazán akart hinni a szemének. Lisa olyan volt, mint egy angyal, olyan, mint amilyen mindig is akart volna lenni. Kezdte azt hinni, hogy az egészet csak álmodja, és a tragédia is csak az álma része volt.
- Meg tudnád nekem magyarázni ezt? Mert ahogy elnézlek, te többet tudsz erről, mint én.
- Én csak annyit tudok, hogy a tudatomban vagy.
- Tessék? Hogy kerültem én oda? -értetlenkedett a férfi, miközben Lisa könnyedén odarepült mellé.
- Nem tudom, de biztos köze van enne ehhez -azzal átnyújtott neki egy fura, felhő alakú tárgyat.
- Mi a fene ez? - vette át tárgyat Lisától.
- Az a szerkentyű, ami elrepített ide téged. Alkalmazkodott az én világomhoz, azért nem találtad meg -magyarázta türelmesen Lisa.

A kis szerkezet ennek ellenére ugyanolyan az anyagból állt, mint eddig. A fedele Matt kezébe kerülve ismét eltűnt, és alatta egy sárga, nap alakú gombot látott, körülötte különféle virágokkal. 
- A női agy... - sóhajtotta Matt, majd Lisára nézett - Te egyébként hol vagy most?
- Fogalmam sincs, de egyet biztosan tudok, mégpedig azt, hogy nem haltam meg, viszont eszméletlen fekszem valahol, nagyon messze az otthonomtól.
- És mindezt honnan tudod? -érdeklődött Matt, miközben próbált kiigazodni a tárgyacska új jelrendszerén.
- Onnan, hogy érzem. Valamint, azt is érzem, hogy sötét van arrafelé, és... hideg.

Matt felsóhajtott, majd megvakarta a fejét. Kezdett neki szépen lassan összeállni a kép. A kis masina repítette el őt idáig, vagyis ez nem más, mint egy dimenziókulcs. Minden dimenziónak van egy kódja, amivel ő bármelyikbe beléphet ennek a kis dögnek a segítségével. Izgalom lett úrrá rajta. Bejárhatja a világ összes dimenzióját, ha úgy akarja, végre valóra válthatja az álmát, igazi sci-fis élete lehet.

Ám ezt a gondolatot hamar felváltotta a kétségbeesés: a kijelző azt súgalta, hogy rendkívül sok dimenzió létezik, és ha meg akarja találni Lisát, ismernie kellene a dimenzió kódját. Az, hogy sötét van arra és hideg nem sokat mondott neki,hiszen saját, földi világán kívül nem igazán ismert másikat. Egyetlen lehetőség volt arra, hogy megtalálja a lányt: jó ember módjára érdeklődni fog a dimenziókban. Valaki csak jobban ismeri a dimenziókat, mint ő, aki csak most jött rá, mi fán terem az ilyen utazás. Lassan Lisa felé fordult, majd halkan így szólt:
- Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni. Minden nagyon gyorsan történt, nem voltam kellően ura a helyzetnek.
- Semmi baj Matteo. Én sem tudtam mi történt, csakúgy, mint te sem. A te feladatod most az lesz, hogy rájöjj, hogy mi történt a világunkkal, és mi vagy ki felelős ezért.
- Emellett pedig szeretnélek megtalálni téged, és visszavinni magammal oda, ahova tartozunk.
- Ha még létezik... -sóhajtotta Lisa, majd fájdalmasan Mattra nézett - Tartok tőle, hogy az már nincs.
- Mi van ha mégis, csak átalakult? - próbált optimista maradni Matt, majd elgondolkozva a távolba meredt - A másik pedig az, hogy hogyan kerültem a tudatodba? A te tudatod egy külön dimenziót képez? 
- Ez a világ csak a balesetem óta létezik. Én alkottam.
- Hogy mi a fenét csináltál??? -horkant fel Matt - Megalkottál egy külön világot és te nem is szóltál nekem róla?
- Nem tudtam, hogy valós... úgy értem... azt hittem, hogy a képzelem szüleménye az egész, de erre... mégiscsak itt van.
- Álljunk meg egy szóra. A tested valahol másutt pihen, de a lelked ebben a kis világban, amit te alkottál?
- Pontosan. Te teljes testeddel és lényeddel vagy itt velem. Hihetetlenül hangzik, de így van, Matt.

Matteo a hajába túrt. Nagyon kesze-kusza volt számára ez a dolog, de nem kételkedett Lisa szavaiban. A lánynak nagyon komoly fantáziavilággal rendelkezett, és utólag átgondolva, tényleg nem nagy dolog elképzelni őt egy egész világ megalkotására.
- És hogy alkottad meg ezt a világot? Miket használtál fel?
- A három hónapos kóma alatt történt. Semmi mást nem használtam, csak a fantáziám alapköveit. Örök tavasz, felhők, napfény és boldogság. Annyi bajom volt az egésszel, hogy embereket nem tudtam belé teremteni. Csak magam létezhettem benne. Furcsa is, hogy itt vagy, de most legalább nem vagyok egyedül.
Matteo elmosolyodott, majd megölelte a szárnyas nőt. Kezeit végigsimította a hátán, majd gyengéden megérintette a szárnyakat is: igazi tollakból álltak, ehhez kétség sem fért.
- Sokat segítene, ha tudnád, hogy a tested merre van.
- Tudom... de sajnos, mivel eszméletlen vagyok, az elmém bekerült a saját világomba, így fogalmam sincs a kinti világról.

Matteo lassan elengedte a nőt, majd a dimenziókulcsára pillantott:
- Nem időzhetek itt sokáig. Minél tovább vagyok itt, annál nagyobb a valószínűsége, hogy elveszítelek téged.
- Engem ne félts, megvárlak téged, akárhol is légy... -mosolygott Lisa, majd megpuszilta a férfi homlokát, majd betakarta őt a szárnyaival - Lélekben veled leszek!

Matt most már nem tudott ellenállni Lisának. Közelebb húzódott hozzá, és megcsókolta őt. Szorosan átölelték egymást közben, majd Lisa kedvesen megsimogatta Matt arcát:
- Vigyázz magadra!
- Te is... hamarosan ott leszek veled! -mondta Matt, majd felállt, és a kis szerkezetre nézett. Fogalma sem volt arról, hogy mit és hogyan nyomjon meg, de eldöntötte, hogy a megérzéseire fog hagyatkozni. Benyomott egymás után öt egyforma virágot, nevezetesen öt pici százszorszépet, majd intve egyet Lisának ismét megnyílt a lába alatt a talaj és eltűnt...

Tejút/Naprendszer/Föld/Olaszország - Firenze
2020.július 9.

 Hajnalodott. A napot sejtelmesen takarta el több kisebb felhőcske, és szóra szét vöröses fényét. Mindenki aludt még, csak egy lány üldögélt az erkélyen én figyelte a napfelkeltét. Már hajnali három óta kint ült, és várta a szemet gyönyörködtető eseményt. Függője volt a napnak, szerette nézni, ahogy tüzes korongja felbukkan az emeletes házak mögül, és emelkedik a hatalmas épületek felé. Szerette hallgatni, hogy közben életre kel a város, a madarak és vele együtt az egész világ. 

Ezt azóta csinálta, amióta túlélt egy autóbalesetet. Az autópályán történt, egy kamiont előzött, amikor a sofőr elaludt, és behajtott elé. Az események olyan gyorsan történtek, hogy fékezni sem tudott. A kocsi és ő is darabokra tört. Többször újraélesztették, a kórházban három hónapig feküdt kómában. Szülei már lemondtak róla, amikor hirtelen felébredt. Lisa élni akart... látni felkelni még sokszor a Napot, és érezni meleg sugarainak lágy cirógatását. Semmit nem szeretett jobban a Napnál. Szerelmes volt belé, és ezt csak akkor értette meg igazán, amikor 3 hónapig a sötétség kapuja előtt állt. Azóta minden reggel korán kelt, csakhogy láthassa felkelni Napot, és ezzel is tudatosítsa magában: megélte a másnapot. 

Ez a reggel azonban másképp hatott rá, mint a többi. Ahogy nézte, ahogy az vörös köntösbe öltözött aranyló égitest a látóhatár felé magasodik, könnyek csordultak ki a szeméből. Idegesen a zsebéhez kapott, majd rágyújtott egy cigarettára. Kellemetlen érzés fogta el, egy olyan érzés, amit utoljára akkor érzett, amikor elütötte a kamion. A felhők, mint egy színházi függöny húzódtak arrébb, hogy a mai színdarabot, és annak főszereplőjét bemutassák. Lisa azonban csak tovább könnyezett. Szíve hevesen vert, kezében remegett a cigi.

- Ez a napfelkelte más, mint az eddigiek. Félek, hogy valami baj lesz... - gondolta magában, majd berohant a házba. Az égő cigit a hamutálba rakta, és kapkodva kitárta ruhásszekrénye ajtaját. Annak legaljában egy fonott, fedeles kosárka lapult. Továbbra is hevesen lélegzett, de mozdulatai lelassultak. Szemében könnyek gyűltek, ahogy a kosár felé nyúlt. Óvatosan kihúzta a szekrényből, majd vontatott mozdulatokkal felnyitotta a kosár fedelét. Benne sok-sok apróság lapult: játékbabák, gyűrött, fekete-fehér fényképek, matchbox kocsik. Lisa lassan a kosár mélyére túrt a kezeivel, majd egy fehér, csillogó gömböt húzott ki belőle. A gömb lassan foszforeszkálni kezdett, majd egyik fele mintha kámforrá vált volna a kezében. Az eltűnt rész alatt egyetlenegy áttetsző piros gomb állt, egy kijelzővel, körülötte számok 0-9-ig. 

- Vajon te tudod, hogy mi ez az egész, te furcsa szerkentyű? -kérdezte magától, majd végigsimította a félgömb szélét. Természetesen válasz nem érkezett, de úgy érezte, ennek a valaminek ma hasznát kell vegye - Azelőtt találtalak meg, hogy megtörtént volna a baleset. Minden összetört, csak te nem. Mind a mai napig rejtély vagy nekem. 

Ekkor kopogtak az ajtón. Lisa idegesen és meglepetten kapta fel a fejét. Ki lehet az ilyen korán? Lassan felállt, a gömböt visszapakolta a helyére, lefedte a kosárkát, majd a szekrénybe helyezte.
- Ki az? -kérdezte gyanakvóan.
- Én vagyok az, Matteo.

Lisa megkönnyebbült, majd kinyitotta az ajtót:
- Szia! Nem tudsz aludni?
- Ahogy te sem, nem igaz? -kérdezett vissza, hosszú,barna hajú, kék szemű srác.
- Én a balesetem óta nem alszom rendesen, de ezt te is tudod. Kerülj beljebb...
Matteo nem habozott sokat, belépett a feltűnően rendetlen lakásba. A cigaretta már régen elégett, hamuban ázva feküdt a többi cigaretta között. A ruhák szanaszéjjel, az ágy összetúrva, a falon a képek ferdén, a könyvek többsége az asztalon hevertek.
- Mondtam már többször, hogy átjövök segíteni rendet rakni.
- Hagyd, Matteo. Te is tudod, ha rendet is teszünk, egy nap alatt megint rendetlenséget csapok.
A férfi elmosolyodott, majd kedvesen megölelte Lisát. Kezét lassan a derekára csúsztatta, és gyengéden a szemeibe nézett:
- Csak segíteni akarok, Lisa. Tudom, hogy nagyon egyedül vagy itt, és egyedül meg a legrosszabb a világon.
Lisa elpirult a férfi szelíd tekintetétől. Nem is bírta sokáig a kedves pillantásokat, zavarba jött, és elkapta a tekintetét.
- Ne csináld ezt, Matt... te is tudod, hogy makacs vagyok, mint az öszvér.
- Tudom, épp ezért akarok segíteni, meg... épp ezért is tetszel annyira.
Lisának ez már kezdett sok lenni. Szíve még hevesebben vert, arca tűzpirossá vált.
- Matteo... te is tudod, hogy még nem hevertem ki a balesetet, és még nem állok készen egy kapcsolatra. Erősödnöm kell lelkileg, hogy én is erős, felelősségteljes párja lehessek valakinek.
- Nem is kell most készen légy. Én várok rád, ha kell. Csak már... olyan régóta mondogatod ezt, és fáj, hogy nem tehetek semmit.
- Matteo, te jó ember vagy, és annyi jó lány van még ebben a világban. Lehet jobban járnál mással, mint egy depressziós lelkű lánnyal.
A férfi felsóhajtott, majd fogta a hamutálat, és annak tartalmát a kukába borította:
- Leszokhatnál a dohányzásról - terelte végül a témát, majd megfogta Lisa kezét, és a kanapéhoz húzta - Gyere, beszélgessünk egy kicsit.
- De én nem akarok beszélgetni! - nyöszörögte Lisa, de csak hagyta magát.
- Dehogynem. Erre van a leginkább szükséged. Meséld el kérlek, milyen volt a baleset. Ha elmeséled, lehet megkönnyebbülsz.
- NEM! -kiáltotta Lisa, majd megremegett - Nem akarom, Matteo -fordult el a lány a férfitől.
- Lisa, nekem van egy olyan érzésem, hogy olyasmit láttál, amit még senki sem. Ugyanis aznap én is láttam valami szokatlant - szólta el magát Matt - Pontosan három évvel ezelőtt, július 9-én történt.

Lisa szemei elkerekedtek a csodálkozástól, és lassan elkezdett érdeklődve visszafelé fordulni. Szemeiben rémület és kíváncsiság együttese csillogott. Lassan megfogta Matteo kezét, és egy nagy nyelést követően a szemeibe nézett:
- Mit láttál aznap? -kérdezte remegve.
- Egy apró törést az égen. Mintha az üveg tört volna meg. Különös fény szűrődött rajta, de amikor apámnak mutattam, ő semmit sem látott, és kinevetett. Láttad te is, nem?
Lisa idegesen bólogatott:
- Azért kezdtem előzésbe, hogy jobban láthassam, mert a kamion nagyon betakart.
- Aznap rekord mennyiségű baleset történt. Emberek ezrei haltak meg az utakon... és szerintem ennek a jelenségnek köze van hozzá. Mi lehetett ez, Lisa?
- Nem tudom Matt... de gyanítom, hogy valami természetfeletti.
- Szerintem egy rés volt a mi világunk és egy másik világ között! -jelentette ki Matt, ahogy felcsillant a szeme.
- Jaj, ne beszélj már zöldségeket. Ez baromság! - legyintett Lisa, majd összehúzta magát.
- Akkor mivel tudod magyarázni ezt? Te is láttad, én is láttam, nem lehetünk egyszerre bolondok!
- Nem tudom Matt. Fogalmam sincs mi lehetett az, de... gyanítom köze lehet ahhoz, amit a baleset előtt találtam a fűben -törölte meg a szemeit Lisa.
- Mit találtál? -kapta fel a fejét Matt.
- Azt hiszem téged ez érdekelni fog - azzal lassan a kosarához sétált. Ugyanolyan lassan és óvatosan szedte a ki a különös gömböt, mint az elébb tette. Matt borzasztó kíváncsi volt, szemeit úgy meresztette, mint még soha. Ahogy Lisa megindult felé a fehér, csillogó gömbbel, már nyújtotta is a kezét a különös tárgyért.
- Lehet te megtudod mondani, mi ez - suttogta Lisa, majd átadta a szerkezetet.
- Hmm... azt már látom, hogy különleges anyagból van. Ilyen anyagot még az életemben nem láttam. Van egy nagyítód? -kérdezte kíváncsian.
Lisa bólintott, majd felpattant, és a nagy rendetlenség közepéről kihalászott egy nagyítót:
- Tessék, kicsit kopott, de remélem megteszi.
- Tökéletes, köszönöm! - mondta a srác, majd elkezdte megvizsgálni a gömböt, ahogy nézte, úgy verte ki a víz is -Ezt nem hiszem el... a csillogását az áramkörei adják, melyben folyamatosan folyik valami csillogó lé, vagy energia.
- Vagyis... azt akarod mondani, hogy ez nem ember által készített tárgy?
- De nem ám. Ezt nem ember alkotta, az egyszer biztos. Kérdés persze, hogy került ide. Véletlen kiesett, vagy céljuk volt vele... fogalmam sincs.

Lisa felsóhajtott, majd megérintette a gömböt. Ekkor annak fedele ismét elhalványult, és megjelent a piros gomb, körülötte a számokkal, és a pici képernyő.
- Anyám... - képedt el Matt, majd közelebbről is megvizsgálta a gombokat és a kijelzőt - Ez valami irányító lehet, vagy időzítő? -vakarta meg a szakállát a srác - Komolyan mondom, egyre izgalmasabb ez az egész.
- Nekem mondod, akinek még annyira sincs fogalma arról mi ez, mint neked?
- Kipróbáltad már? - csillant fel Matt szeme boldogan, és kíváncsian.
- Ugyan, dehogy... nem mertem -rázta a fejét a lány, majd Mattre meredt - Miért, te ki mernéd próbálni?
- Előbb jobban megvizsgálnám, és utána megnyomnék pár gombot rajta.

Ekkor Lisa felpattant, majd beleszagolt erősen a levegőbe. Először kicsit megszédült, majd Mattra nézett:
- Érzed ezt az édeskés illatot?
Matt is felpattant, kezében a szerkentyűvel:
- Igen... ezt éreztem akkor is.
Lisa megindult a terasz felé, és feltekintett az égre. Igen, ott volt a rés, az a rés, amit három évvel ezelőtt látott Mattal együtt.
- Azt hiszem ez most nagyobb... mintha, tovább törne...
Matt Lisa mellé állt, majd az égre meredt ő is. Nagyot nyelt a látványtól, kezéből ki is esett a nagyító.
- Igen... ez törik -állapította meg a férfi, majd Lisára nézett, aki gyengén a falnak dőlt, és hatalmas levegőket vett - Jól vagy Lisa? - kérdezte idegesen, majd a lány bőrére nézett. Ugyanolyan csillogó lett, mint a gömb - Te jó ég, Lisa, válaszolj!
Ezzel párhuzamosan az ég tovább törött, a felhők elfeketedtek, a nap halványodni látszott. Lisa szeméből könnycseppek csorogtak, teste pedig halványodni kezdett.
- Lisa basszus, mi van veled? -ordította Matt, majd észrevette, hogy hol hallja a saját hangját, hol nem. Olyan volt, mintha egy rossz mikrofonba beszélne. Szorosan tartotta a karjaiban a lányt, míg az lassan teljesen eltűnt, mint a kámfor.
Mattnak nem sok ideje volt gondolkozni. Látta, hogy az ég tovább bomlik, az emberek ordítása pedig hol hallatszik, hol nem. A kép folyamatosan torzult, hol élesen látta, hol halványan, mint egy rossz tévéadást. Először azt hitte álom, de rá kellett ébredjen, hogy ez nagyon is valóság. Ez lenne a titokzatos világ vége? De akkor hova tűnt Lisa?

Csak egy dolgot tudott, mégpedig azt, hogy ki kell próbálja a gömböt, amit Lisa talált. Amint megérintette, annak számlapja ismét láthatóvá vált. Idegesen bepötyögött egy öt számból álló számsort, majd megnyomta a piros gombot a félgömb közepén. A sikolyokat már nem lehetett hallani, a világ egyre csak sötétült, a tárgyak lassan bomlásnak indultak körülötte. A tv villogott, a virágok elhervadtak, a falak megtörtek, és az épület lassított felvételben omlásnak indult. 

Egyik pillanatról a másikra csak annyit érzet, hogy megnyílt alatta a talaj, és minden elsötétült. Semmit sem érzett, vagy látott, csak annyit, már nem a saját világában van, hanem csúszik valahová, valahová nagyon messze... 

Folytatom A Deadon Árnyékában - A bosszú című regényemet középpontban Alex és William Smithszel. Akció dús, igazi sci-fi regényt tervezek belőle, remélem nem fogtok csalódni. :)

Ami még izgalmasabbnak ígérkezik: egy rövid regény, amivel kapcsolatban rettentő izgatott vagyok. Zene és álom ihlette. Konkrét címe még nincsen, de egy biztos... ilyenre még nem gondoltam, és részemről eredeti az ötlet. Hogy valamennyit mégis sejtessek a történetről, felteszek egy kérdést: Gondoltál már arra, hogy világ vége lehet sosem lesz, legalábbis számodra? :) A válasz majd a történetben... Sci-fi rajongóknak ajánlom! :))

Alex a hálószobája felé vette az utat. Lassan haladt, úgy tűnt erősen gondolkodik valamin. Szemei előtt több minden is lepergett: az a pillanat, amikor elkapta a lázadót, és amikor az ura elé viteti. Ezt követően mindent parancs szerint teljesít. A fejében visszhangzott a következő, megvetéssel teli mondat: Verd agyon! Ő pedig úgy is tett, ahogy a nagyúr parancsolta. Mikor arca már több sebtől is vérzett megállt. Egy embert látott, egy magatehetetlen embert. Két tekintetet érzett magán: egy szörnyülködőt és egy olyat, ami úszik a boldogságban a látottak után. Az egyik Will volt, a másik a vezér.

Lassan eleresztette a félholtra vert férfit. A kezeire nézett, majd Williamre. A férfi lesütötte a szemét, és megmarkolta botjának végét. Ismerte öccsét, és tudta mi jár a fejében. Tudta, hogy az a férfi, akit most ver, az miatta szenved. William ugyanis egy ideje lázad ura ellen. Ő volt a lázadók titkos vezetője. Ő volt az egésznek kiötlője. De ő nem volt képes elárulni Williamet. Nem értett vele egyet, de mivel a testvére volt, nem lépett. Inkább figyelte, mindig a nyomában volt. Kíváncsian követte, hogy rájöjjön, miért lázad, hiszen a kormány megad a népnek és neki is mindent, ami szükséges. Ráadásul a zöld energia felfedezését követően semmiben nem lesz hiánya senkinek. Nem látta át öccse gondolatait. Azt hitte ismeri, de valahogy mégsem. A végére akart járni a dolognak, így bekameráztatta a szobáját. 

Mikor a szobájába ért, bekapcsolta számítógépét és felvette a kapcsolatot a kamerákkal. Amint kiélesedett a kép meglátta az öccsét, ahogy a bőrfoteljében ült, miközben Zenobioval beszélgetett és rágyújtott a pipájára. Különös volt neki, hogy az öccse a nagyúr hangjával beszélget. Nem voltak barátok, sőt, alig kommunikáltak. A mikrofonokat felerősítette, és koncentrálni kezdett a mondottakra:

- Túl kockázatos! Most, hogy lelepleződött egy emberünk, csak jobban figyelnek az őrök. Szerintem mára bátyád is gyanakszik ránk. Halasszuk el az egészet! -javasolta Zenobio.
- Ha most nem cselekszünk, akkor még nagyobb baj történhet. Az embereim jelentették, hogy a tegnap Zed Richardson felesége életét vesztette a zöld energiával való kísérletezés közben. Akármit is fejlesztenek ki, nem vagyok biztos benne, hogy boldogságot jelent majd nekünk.
- Gondolod, hogy van elég bizonyíték ellene? 
- Szerinted nem elég ez? -ekkor letette a pipáját, és kihúzott egy tekercset az íróasztala eldugott fiókjából - A Terv másolata... ami szerint az egész bolygó halálra van ítélve. A zöld energia kifejlesztését követően megkezdődik a termelés. Miután eleget készítettek, megindul az emberek tömeges kivégzése. Nekik csak arra kellünk, hogy kifejlesszük a zöldet! Sőt, olvastam még borzasztóbbat is, de az nem tudom lehetséges-e...
- Inkább ne beszélj róla. Nem is akarom hallani -sóhajtotta Zenobio - Tehát, akkor... mi legyen?
- Holnap a beszéd helyett lázítani fogunk. Az emberünket pedig megvédjük... Nem végezhetik ki.

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy harmadik személy is csatlakozott hozzájuk. Hosszú, fekete haja egészen a fenekéig ért, mandulavágású szemei boldogan csillantak meg, amikor William rápillantott:
- Noriko! - pattant fel, majd megölelte és megcsókolta a nőt.

Alex megvakarta a fejét, és hunyorogva a közelebb húzódott a monitorhoz. Tudta, hogy Noriko és az öccse jóban vannak, de azt nem, hogy szeretik is egymást. Kezdte egyre jobban érdekelni öccsének minden egyes lépése. Főleg a holnapot illetően... most, hogy hallotta, hogy mire készülnek Zenobioval, el kellett döntse, kinek az oldalára áll.

- Will-san -szólalt meg Noriko csilingelő hangon - Híreket hoztam neked... és innentől Alex számára ismeretlen nyelven beszélt. 
- Fenének nem tudok japánul... -morgolódott Alex, majd elhúzta a száját. Akkor vált gyanússá a helyzet, amikor William pontosan a kamerába bámult. Talán a kis japánka rájött, hogy megfigyelik?
- Arigatou, Noriko-chan - köszönte meg Will, majd felnézett a kamerába, és így szólt: Alex... tudom, hogy itt vagy. Gyere le, megbeszélünk mindent.

Alex nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Lecsukta a notebookját, és laza cuccokban elindult testvére szobájába... természetesen lézerfegyverével a kezében. A folyosó halványan volt kivilágítva, éjfél után mindig lejjebb viszik a fényerőt. Nyugodtan, teljesen higgadtan érkezett meg William ajtaja elé. 

Kopogott. Ezt követően hallotta, hogy William szól, hogy bejöhet, majd egy laza mozdulattal rájuk fogta a fegyverét:
- Lebuktam, de ti is. Ti vagytok az egész lázadásos dolog mögött! Szerencsétlen banda!
- Ahelyett, hogy hűséges kutyát játszod... kerülj beljebb és hallgass végig minket! - szusszantotta William, miközben átkarolta Noriko derekát. 
- Fáradt vagyok bármit is meghallgatni! Kifelé, megyünk a sittre!
- És ha azt mondom, hogy mindannyiunk sorsa megvan írva a Tervben? És a kivégezendők listájára kerültél? Velem együtt? He?

Alex döbbenten nézett végig a három emberen a szobában. Már bizonytalanabbul tartotta a lézerpisztolyt a kezében.
- Miről beszélsz?
- Ha bejössz és leteszed a fegyvert, mindent elmondok. Sőt, ha te is csatlakozol, az nekünk csak jó. Mi több, te lehetnél a vezetőnk.
- Én? -döbbent le Alex - De hiszen... te találtad ki az egészet.
- De én nem vagyok vezéregyéniség. Én csak egy tanácsadó vagyok. Az emberek szívesebben hallgatnak egy erős emberre, mint egy egyszerű, mezei tanácsadóra. Te harcos vagy... tuti menne.

Alex leemelte a fegyverét, majd becsukta az ajtót. Gyanúsan méregette a bent ülőket, majd leült. Nyelt egy nagyot, majd Williamre nézett:
- Szóval, akkor mi is ez a terv, vagy mi?
- A főnökünk Bibliája, vagy ha tetszik forgatókönyve. Kiválasztott minket, az ember faj fejlettebb változatát, hogy kifejlesszen velünk egy különleges energiát. Tudta, hogy nekünk megvan ehhez az eszünk. Tudta, hogy majd mi, ezt megcsináljuk neki. A főnökünk, nem ember. Csak emberi testet öltött...
- Akkor mégis melyik faj szülötte?
- Azt nem tudod én sem. Ahhoz a mi kis főnökünk túlságosan is rejtelmes. Viszont ha holnap leleplezzük, akkor mindenre fény derül.
- De nekem ez az egész nem stimmel. Miért akarna kifejleszteni velünk egy energiát, és utána megölni minket?
- Mert eredetileg lusta. Viszont nem buta. Úgy tesz, mintha itt mindenki szabad lenne, holott mi mind rabszolgák vagyunk. Csak épp kapunk fizetést... de minek mindez, ha lehet 2-3 év múlva kinyír mindenkit... csakhogy az ő faja uralja majd a galaxist - támaszkodott a botjára Will, majd a két kék szempár találkozott - Látod Alex... milyen vakok voltunk évekig?
- Nehezen hiszem el... azt hittem, hogy a jó mellett állok, egy... olyan ember mellett, aki segíteni akar nekünk.
- De valójában csak lenéz, és használ téged - egészítette ki Zenobio- Ezért kell minél előbb cselekednünk.

Alex hallgatott. Körülbelül fél percig csak nézett maga elé, majd érezte, hogy William vállon veregeti.
- Velünk, vagy ellenünk, testvér? Mert ha ellenünk - odatartotta mindkét kezét - Akkor vitess el! 
Alex ránézett a kezekre, majd vissza Will arcára. Ezután gondolkozás nélkül megölelte testvérét.
- Nem, William Smith. Mától fogva veletek vagyok...

William elmosolyodott, majd halkan így szólt bátyja hátát veregetve:
- Isten hozott, testvérem... 

2135 november 12. - A nagy lázadás előtt két évvel
Helyszín: Zuru torony legfelső emeletének titkos szobája

A lemenő nap gyenge sugarai gyémántos csillogást adtak a szoba közepén, a pici csatornácskában folyó tiszta víznek. A sötétzöld levelű, trópusi növények közül több most is virágzott, mely így kellemes virágillattal töltötte meg a teret. A hófehér falon körülbelül egy tucat, több milliót érő festmény állt peckesen. A terem végében, és annak is legdíszesebb részében, egy bársony, aranyozott trónon ült a kormány vezére. Hófehér, makulátlan öltönyt viselt, alatt fekete ing, és fehér nyakkendő. Arcát fekete maszkkal takarta, nem vállalva ezzel hónapokkal ezelőtt megégett arcát. 

Mellette két ember állt: egy magas, izmos,  fekete ruhás harcos, ruhája, különleges anyagból készült overall, oldalán a legmodernebb lézerfegyverrel. Haja, dús hosszú, göndör és szőkés-barna, kiállása határozott és tekintélyt parancsoló, szemeit fekete napszemüveg takarta. Körszakálla egyenletesen vágott, ápolt volt. A vezető másik oldalán egy alacsonyabb és vékonyabb férfi állt, különleges fekete öltönyben. Sima arcú, kék szemű és rendkívül komoly fiatalember volt. Dús, sötét haja körülbelül addig ért, mint a másik férfié, de sokkal jobban elfésülte. Kezében egy fekete, aranyozott, napot formázó markolatú botot tartott. Két nagyon különböző egyéniségnek bizonyultak.A vezető azonban mégis mindig számított rájuk.

- Különösen süt ma a nap, nem gondolod Alex? -fordította a fejét a harcos felé.
- Úgy gondolja uram? - mosolyodott el Alex, majd megigazította a fegyverét.
- Ez ilyenkor természetes - vágott közbe a másik férfi - Korán sötétedik, jön a tél, és úgy érzem az idén nagyon kemény lesz.
- Ki kérdezett William? - horkant fel a férfi, és lassan felé fordult.
- Senki uram. Kérem bocsássa meg -mondta nyugodt hangon, és meghajolt ura előtt.
- Olyan vagy pont mint a szimbólum, amit adtam neked: fényes,brilliáns de mégis, sokszor égető. Alex pedig olyan, mint a Hold: titokzatos és bátor. Ki nem nézné belőletek az ember, hogy testvérek vagytok.
- Pedig igen, nagyuram. Az egész puszta genetika - magyarázott William - Alex az édesapánkra ütött, én pedig az édesanyámra. 
- Gúnyolódsz velem, William Smith? - vigyorodott el a vezető, de ezt Will nem láthatta, csak sejthette. Érezte ugyanis a hangjából, hogy nem mérges.
- Nem nagyúr, csak gondoltam tisztába teszek pár dolgot a testvéremmel kapcsolatban. A testvérem tipikus Smith... én inkább McAllister vagyok. 
- Azért is van még elég pénzem, mert kispórolsz mindent. 
- Vagy talán mert vigyázunk a pénzére, uram. Nem egy rablás kísérlet volt a közelmúltban - jelentette ki Alex.
- Ez így van - sóhajtott a vezető, majd ásított egyet - William, kérlek hívd be Zenobiot. Át kell adnom neki egy papírt, amiből fel kell készüljön holnapra. Nincs kedvem kiállni a nép elé beszédet tartani. 
- Nagyuram veszte egyszer a lustasága lesz - vigyorgott William, majd elindult a számítógépek felé.
- Akárhogy is nézem... te most tényleg gúnyolódós hangulatodban vagy - mondta a vezető, és csúnyán Williamra nézett.
- Annak veszi, aminek akarja, Sir Wellon. Én csak elmondom, amit látok és gondolok. Nem egy bajt akadályoztunk meg ezzel - azzal bepötyögött egy kódot a számítógépbe, majd megjelent Zenobio arca - Jó napot uram! A nagybátyja engem bízott meg, hogy megkérjem, hívassam a Doom szobába. Megbízása van az Ön számára.
- Köszönöm szépen Smith úr, hamarosan ott vagyok -vette tudomásul az üzenetet Zenobio, majd a hívás véget ért. 

A vezér elégedetten hátradőlt, majd Alexre nézett:
- Menj, és nézz körül a toronyban, kérlek. Holnap a nagy beszéd előtt jobb, ha minden a helyén van. 
- Természetesen nagyuram - hajolt meg Alex, majd teljesítve a parancsot elhagyta a szobát.
- Hívassam ide addig esetleg a másik testőrét? -nézett mosolyogva William a főnökére.
- Nem kell. Különben is, most mindkettő Frank és Zed Richardsonnal van. Fejlesztik a nagybetűs energiámat... - mesélte elégedetten a férfi Williamnek, aki lassan biccentett a fejével, majd felegyenesedett. Arckifejezése inkább árult el undort, mint örömöt, de ezt Sir Wellon nem látta. Ahhoz túlságosan is elmerült a gondolataiban.

Zenobio hamarosan megérkezett. Akárcsak nagybátyja, ő is fehér öltönyt viselt, fekete inggel és fehér nyakkendővel. Mint a vezető "hangja" kiérdemelte a fehér ruha viseletét. 
- Csodálatos, Zenobio. Remélem tudod, hogy holnap milyen komoly feladat vár rád. Bejelentjük, hogy zöld arany... hamarosan elkészül, és véget ér minden szenvedés. 
- Tudom -válaszolta röviden Zenobio, majd meghajolt ő is.

A nagyúr ezután átnyújtotta Williamnek a papírt, majd intett neki, hogy menjen oda Zenobiohoz, és adja át neki. A legfőbb tanácsadó meghajolt, átvette a papírt, melyet a férfi aranyporos borítékba helyezett, majd elindult Zenobio felé. A két férfi nem szólt egymáshoz egy szót sem, csak a szemeikkel beszéltek. William megvetéssel nézett a borítékra, amit átnyújtott, Zenobio pedig mintha egy szempillantással rábólintott volna William gondolataira. 
- Tudod, mi a feladatod, Zenobio Galanos.
- Igen, nagy tanácsadó.
- Akkor teljesítsd a parancsot... 
A vezető intett, ezzel jelezve, hogy Zenobio elhagyhatja a termet. A férfi biccentett, majd amilyen gyorsan megjött, olyan gyorsan távozott is.

- Szeretem, amikor ilyen hűséges emberek vesznek körül - mondta Sir Wellon és Williamra nézett - Remélem több áruló nem lesz. Elég volt a múlt heti csalódás.
- Ne aggódjon nagyuram. A lázadó megkapja méltó büntetését. Az ítéletet pedig maga az Elit osztag vezetője hajtja végre.
- Holnap a beszéd előtt nyilvánosan kivégezzük. Szeretném megmutatni a népnek, mi jár annak, aki ellenem fordul. Szeretem a vért... ugye te is szereted?
- Szeretem, de inkább mint testem egyik fontos alkotóelemét... nagyuram. 
- Akkor holnap megszereted másképp is... mert a holnap nagy nap lesz - azzal intett - Most menj! Pihend ki magad. Szükség lesz rád holnap is.
- Kipihenem magam, nagyuram -azzal meghajolt, és kilépett a teremből.
 

 Alex, a lázadók bázisának újonnan épült tornyából tekintett a romos bolygóra. Az építkezések egy héttel a kormány deadon-űrhajón való távozása után kezdődtek el. Ezek előtt is akadt munka. A város utcáin szanaszéjjel hevertek a holttestek. Az egyetlen épen maradt kórház alig volt képes befogadni a több száz sérültet, melyek vagy a csatatéren vagy a városban szerezték sebeiket menekülés közben. A veszteség óriási volt, viszont a kormány, ha nem is tudni mennyi időre, de elmenekült.

A lázadók vezére tudta, hogy ez rövid időre szól és hogy a deadon háború még közel sem ért véget. Egyértelmű volt számára, hogy igaz, ezt a csatát megnyerték ugyan, de energiaforrás nélkül nem tudnak a zsarnok kormány után menni. A deadonhoz nem akartak nyúlni, főleg, hogy a gyárat teljesen megszüntették. Gyűlölte a zöld követ, azt, amely képes lett volna minden emberit kiirtani az emberek lelkében. Sajnos, már akadtak áldozatai, ilyen volt Persephoné is, Anne nővére, kinek halála nagyon megviselte a fiatal nőt. Tudták azonban mindketten, hogy más lehetőség nem volt. Persephoné már alapból halott volt, és csak a deadon tartotta életben. 

Zenobio holléte is kérdéses volt mindenki számára, de sokak szerint hősi halált halt a robbanás következtében. A katonák gyertyákat gyújtottak a tiszteletére, és egy üres koporsót temettek el a kijelölt sírjába. Zenobio hőssé vált mindenki szemében, annak ellenére, hogy a kormány tagjait nem tudta megölni. Alex azonban nem hitte el, hogy Zenobio meghalt. Keményebb fából faragták őt ahhoz, és ravaszabbnak hitte mindennél. Bízott benne, hogy Zeno él... és most is a lázadókat segíti. 

A hetek munkával teltek, a város újjáépítése hatalmas feladat volt, melyet Alex és mérnökei maguk felügyeltek. Az otthon nélkül maradt családok ideiglenesen bunkerekben, sátrakban voltak elszállásolva, élelmet pedig a lázadók katonái osztogattak nekik. A legközelebbi város, Tajgala - ami körülbelül 500 km-re feküdt a fővárostól - is küldetett élelmiszert és nyersanyagot a lerombolt városnak. A vonat, mely még deadonnal futott be az állomásra, vissza már nem tudott menni az energiaforrás hiányában.  Úgy festett, hogy a bolygónak új energiaforrásra van szüksége, ami legalább olyan tartós és hatékony, mint a deadon volt. Fenn állt azonban a veszélye annak, hogy az új energiaforrás is rossz kezekbe kerülhet, ha híre megy a galaxisban. Így Tajgala és a főváros tudósai teljes titokban álltak neki az új, mindennél jobb engergiaforrás kifejlesztéséhez. Azt azonban nem tudták megmondani, mennyi időbe fog ez telni. Zed szerintem legalább 2-3 hónap, mire mindent összerakva, színtiszta energiát tudjanak előállítani, amely nem káros az emberekre nézve. Az egyetlen ilyen energia a deadon volt eddig, és egyáltalán nem biztos, hogy újabbat képesek-e felfedezni.

Alex azonban nem várhatott arra, hogy a tudós csapat feltaláljon bármit is. Előre dolgozott. Méghozzá jóval előre. Barátaival valami igazán újat akartak alkotni ők is, mint a bolygó legjobb tudósai is. A munkálatok itt is a legnagyobb titokban zajlottak, sokan még a katonák közül sem léphettek a föld alatti műhelyekbe. Nagyon úgy festett a helyzet, hogy a munka legalább egy évig el fog tartani, ami komoly előnyt jelent a kormánynak. Viszont ha elég ügyesek, ügyesen fel tudnak készülni a következő nagy csatára.

 Alex a robbanás irányába fordult. Nem kellett távcső ahhoz, hogy meglássa azt, amit Anne is. Egy hatalmas, neon zöld rakétaszerűség vált láthatóvá a romok között. Ahogy a fények ráestek már lehetett is tudni... 

Ez egy Deadon Űrhajó... 

Alex nem tehette meg, hogy csapatait az űrhajó felé küldje, hiszen így is túlerő ellen harcoltak. Az Elit II-es csapatok csatlakozásával pedig elég komoly hátrányba kerültek. Ám ennek a halvány gondolata is elpárolgott, amikor az űrhajó beindult. Ezzel párhuzamosan robbant fel a Deadon gyár is... ami szintén nem volt könnyű dió:

Zed és Ludmilla gyors lépésekben haladtak a reaktor felé. Lépteik akkor gyorsultak leginkább, amikor leadták a vörös riadót. A gyárban található összes katona Zedet kezdte keresni. 
- Sietnünk kell Ludmilla - ragadta karon a nőt, majd levágták az utat.
- Túl sokan vannak Zed, el fognak kapni minket!
- Mindig is utáltam a pesszimizmusodat! - mondta Zed, majd a reaktor vezérlő termébe lépett, lézerfegyverét a személyzetre fogva - Mindenki menjen innen kifelé! Mentsék az életüket, mert egy egész percük van arra, hogy kimeneküljenek! -kiáltota Zed, majd arrébb lökve a reaktor irányítóját pötyögni kezdett a számítógépen. Az ujjai úgy táncoltak a billentyűzeten, mint aki kiskora óta csak gépekkel foglalkozik. Az előtte lévő hatalmas képernyőn egy nagy vörös felirat jelent meg egy percről visszaszámolva.

- És most hogyan tovább?! -ordította Ludmilla.
Zed pontosan tudta az utat. A reaktor vezérlőjét elhagyva, mint aki remekül ismeri a gyár útvesztőit rohant a vészkijárat felé. Mivel nem a terv szerint cselekedett, ezért nagyon gyorsan kellett kirohanniuk. Hála a férfi gyors észjárásának sikerült időben kirohanni az épületből... kisebb-nagyobb karcolások árán. 

Azonban, mikor kiértek, látták, ennek még közel sincs vége. A törmelékektől poros fiatal kutatók szájukat tátva figyelték, ahogy a gigászi deadon borítású űrhajó felszáll. Zed tudta ez mit jelent: ezt a csatát lehet megnyerték, de háborút még nem... Az űrhajó nem szándékozott támadni, hanem csak szállt és szállt felfelé...

Az Elit csapatok az űrhajó láttán tudták, a vezetőség magukra hagyta őket... és mivel a vezető nem adott ki több parancsot, önként tették le a fegyvert a lázadók csapata előtt. Alex nem értette... fölényes túlerőben voltak, de felhagytak az ostrommal. Mégis mi vezette a kormányt erre a lépésre? 

Anne ekkor érkezett meg X-Crosson. Nem gondolkodott sokat, azonnal Alexhez futott, és megölelte őt. A páros nem szólt semmit sem, hiszen pontosan tudták mi jár a másik fejében. Ez a győzelem csak rövid időre szólt, és tudták, hogy fel kell készüljenek a visszavágóra. Alex megpuszilta felesége homlokát, majd lassan elengedte őt.
- Mennem kell intézkedni. Addig menj haza, és feküdj le!
- Na de... megyek én is...
- Nem Anne... így is túl sokat engedtem meg neked. 
- Mire gondolsz?
- Zed elmondta nekem, mielőtt elindult... - suttogta a férfi, majd lágyan megsimogatta a nő hasát.

Anne felnézett Alexre, majd bólintott:
- Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb. De úgy éreztem, hogy muszáj kivennem a részem ebből.
- Tudom... de innentől fogva nem foglak bevetésre engedni. Ez volt az utolsó addig, amíg a baba meg nem születik -jelentette ki szigorúan Alex, majd megölelte Annet - Szóval, menj szépen a bázisra, és pihenj. Amint végeztem, megyek én is. Sok dolgom van még -engedte el lassan ismételten, majd elindult a katonák felé.

Anne nem mert ellentmondani. Tudta ő is, hogy sokat kockáztatott így is, és most a kicsivel és magával kell törődnie. Az a katona, aki megmentette jelentkezett, hogy hazaviszi. A nő elmosolyodott, és az X-Crossra ülve távozott a helyszínről.

Zed csak órákkal később érkezett meg a bázisra újdonsült társával. Ludmilla érdeklődve szemlélte a bázis minden egyes négyzetcentiméterét. Lenyűgözte az egyszerű, de mégis erős építmény. 
- Hihetetlen, hogy mennyire felkészültek voltatok ti lázadók. 
- Azok... de azt hiszem továbbra is azoknak kell maradnunk.
- Azt hiszem, izgalmas életem lesz melletted... és ki tudom verni a fejedből a halott feleségedet.

Zed nagyot sóhajtott, majd benyitott az orvosi szobába. Nem kívánt reagálni az imént mondottakra, csak annyit tudott: az bizony nagyon nem lesz könnyű dolog. Némán besétált, majd Ludmillára pillantott:
- Kérlek ülj le, ellátom a sérüléseid. 
A nő vigyorogva leült a férfi elé, és hagyta, hogy az testét végigpásztázva kösse be sebeit. 

A súlyos sérültekkel a kórházban foglalkoztak. Alex egyenként látogatta végig a sebesülteket és biztosította embereit a jelenlegi biztonságról. Természetesen nem titkolta előlük, hogy a háború még nem ért véget. Terve azonban más volt... nem akarta, hogy a kormány megerősödve visszatérjen... meg kell keresni a kormány ideiglenes lakhelyét, és elpusztítani őket, minél előbb...

***

A romok eltakarítása már másnap megkezdődött. Több százan igyekeztek a házak, terek, szobrok romjait eltakarítani. A város úgy festett, mintha a világvége szele söpört volna végig. Mindenhol holttestek, melyeket hamu és kövek borítottak. A fák kidőltek, az utak megrongálódtak, egy pontos és gyors terv kellett a város újjáépítésére. Alex mérnökeit bízta meg a város újjáépítésével. Nem hagyhatta a várost ilyen állapotban. Tervei szerint csak egyszer lesz a város újjáépítve, és ezt a tervét a kupaktanácsával is megosztotta:

- A kormány gyáva módon elmenekült remekül védett Deadonhajóján. De mi nem engedjük, hogy megerősödjenek. Ki kell derítenünk hova mentek, és meg kell akadályoznunk, hogy sokadmagukkal visszatérjenek -jelentette ki Alex.
- Na de Alex, mégis hogyan szerezzünk embereket? Gondolod, hogy lenne bárki is, aki szövetséget kötne velünk? -kérdezte Zed.
- Nagyon jó kérdés Zed. De erre is megvan az ötletem...
- Mit forgatsz a fejedben cimbora? -kérdezett ismét a kutató.
- Nagyon egyszerű, barátom -mondta Alex, majd megnyomott egy gombot, és egy holografikus ábrán megjelent a Wallanga bolygó.
Zednek tátva maradt a szája döbbenettől:
- Alex... te egy zseni vagy...
- Nem vagyok az Zed. Csak épp tudom, kik azok akik segíteni fognak. Csak ki kell őket szabadítani......

VÉGE - FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK
 

 Az égő várost por és hamu borította. A lázadók egy csoportja az ártatlan városlakókat igyekezett kimenteni az égő épületrengetegből. A katonák egy hosszú, elkobzott vonat felé terelték az embereket. A vasútvonalat is teljesen magukénak tudhatták, így a fővárosból a legközelebbi nagyobb városba tudták őket szállítani. Mindenki rémültem, hozzátartózóikkal kézen fogva próbálta magát felverekedni a vonatra. Minden simán ment, mindaddig, amíg az egyik lázadó el nem kiáltotta magát:
- Jön az Elit II-es! JÖNNEK!

Ezt a kiáltást követve a vonat felé vánszorgó tömeg idegesen, türelmetlenül és sikongatva kezdte magát befelé gyömöszölni a szűkös kocsikba. A katonák felsorakoztak a civileket védve. A parancs a következő volt:Az ártatlan embereket a vonatra kísérni és védelmezni.

Az Elit II-es az Elit Osztag tartalékosainak hadserege volt. Ez persze nem jelentette, hogy gyengébbek, sőt legalább annyira harcedzetteknek bizonyultak, mint az Elit Osztag. Ugyanolyan hidegvérű gyilkosoknak számítottak. Aki ellen mert állni a kormánynak, azt gondolkodás nélkül lelőtték. Mikor látótávolságon belülre kerültek, és fegyvereiket is beélesítették, hirtelen megálltak. A hadsereg parancsnoka rádióadóvevőjén egy újabb parancsot kapott. A lázadók katonái nem érették az eliteket, továbbra is készenlétben álltak. Amikor azonban észrevették, hogy az Elit II-es megfordul és a legfőbb front felé indul, mindenkiben meghűlt a vér. Két Elit Osztaggal a lázadók hadserege már kevésbé fog bírni...

Zed mindeközben egy hatalmas, fehér orvosi asztalon feküdt. Testére különféle drótokat erősítettek, melyekkel maga sem tudta mi lesz a cél. A férfi fejében azonban csak egy járt: hogyan tudna innen kiszabadulni és hogyan juthatna el a deadon reaktorig. A terem, ahol volt, teljesen üresen állt, leszámítva pár különös szerkentyűt és képernyőt. 

A fiatal kutató tudta, ezek mire valók. Ahogy ez tudatosult benne erősen ficánkolni kezdett az ágyon. Nem sokkal ezt követően lépett be három fehér ruhás férfi. Az egyik köztük az apja volt, kezében egy hatalmas fecskendővel. 
- Szóval így állunk fiam. Áruló lettél, de még visszatérhetsz közénk. Hiszen mindenki tudja, hogy velem együtt találtad fel a zöld energiát. Mélységesen sajnáltuk, hogy briliáns elmédet azokra a szerencsétlen lázadókra pazaroltad ezután... persze ezzel ez a rész véget is ér. Itt az ideje, hogy ismét köztünk legyél. 
- Soha nem állok vissza. Soha! -kiáltotta Zed, és mérgesen apja szemeibe nézett.
- Úgy gondolod? Gondold át fiam. Kapsz egy órát, hogy átgondold, különben ezzel a fecskendővel veszem el az életed! Elég erős méreg van benne. Egy kicsi a szívedbe és annyi...utána az elméddel és gondolataiddal én rendelkezem.

Zed izzadni kezdett. Nehéz helyzetben volt, tudta nagyon jól. Mikor a három férfi kisétált, egy fehér ruhás nő váltotta őket. Hosszú, szőkés barna haja kontyba volt fogva, tengerkék szemei pedig rémülten mérték végig az ágyon fekvőt.
- Zed? Te itt?
- Ludmilla! Hála az égnek! -könnyebbült meg a férfi - Kérlek szabadíts ki innen!
- Mondták, hogy visszajöttél, de nem hittem volna, hogy idehoznak... tudod melyik szoba ez, ugye?
- Hogyne tudnám... ezért kéne innen kisétálni.

Ludmilla és Zed régi jó barátok voltak. A fiatal segédkutató pedig nem akarta, hogy egyik legjobb barátja a kivégző szobában végezze. Azonnal cselekedett is:
- Rendben... de ne keltsünk feltűnést. Kisétálunk innen, és elhúzod a csíkot.
- Nem Ludmilla! El kell jutnom a reaktorig, és meg kell semmisítenem.
- Őrült vagy? Százak életét oltanád ki ezzel, ráadásul a deadon tartalékaink is odalesznek.
- Nincs szükségünk a deadonra. Nem tudod, mekkora veszélyforrás.
- Meg kell tanulni még vele bánnunk... De nem Zed... nem engedlek a reaktorba. Ennél nagyobb találmány még nem volt, meg kell védenem!
- Nem érted? A kormány ezzel zsarol minket. Az energia, amit úgy találtunk fel, hogy ingyen lesz, az energia amit a kormány magához vett sok-sok pénzbe kerül most... és alig tudják megfizetni. Ugyanakkor...
- Tudom Zed. Zombit csinál belőlünk... De engem gazdaggá tett a deadon. Nem akarok ismét a szegény nép közé kerülni. Szóval, elengedlek, de a reaktor közelébe nem engedlek -kötözte ki a férfit, miközben lassan szedegette le róla a különös drótokat.

Zed csalódottan leszállt az ágyról, majd Ludmillára nézett. Lassan végigmérte a nőt, majd megkérdezte:
- Azt hiszed nem tudom, hogy mit érzel irántam.
Ludmilla összezavarodottan csóválta a fejét, és halkan sóhajtott.
- Nem érdekelsz Zed. Húzd el innen a csíkot, mielőtt a főnök visszatér. Majd elmondom, hogy szexuálisan molesztáltál és...
A mondatot nem tudta befejezni, ugyanis Zed megragadta a derekát és szájon csókolta. A nő teljesen elalélt a férfi karjaiban, arca kipirult, pupillái kitágultak a kellemes érzéstől. Mikor Zed megtörte a csókot, Ludmilla szemeibe nézett:
- Ha lenne több időnk, folytatnám, de mivel nincs, ezért csak annyit tudok felajánlani, hogy miután mindketten kijutottunk innen, befejezem...

Ludmilla sóhajtott, majd tekintetét elfordítva válaszolt:
- Nem volt nehéz meggyőznöd... rendben, segítek neked, de egy feltétellel.
- Mi lenne az? 
- Ha elveszel feleségül, akkor felrobbanthatod a gyárat - vigyorodott el a nő, majd a srác kezébe dobott egy fehér köpenyt, hogy öltözzön át.
Zed nagyot nyelt, de nem tehetett mást, belement a dologba. Ahogy magára húzta a köpenyt, és arcát annak csuklyájával eltakarta, Ludmillával az oldalán indult el a reaktor felé...

Mindezalatt Anne, súlyos sérülésével igyekezett feljutni Zenobiohoz, aki komoly bajban volt. Kétségbeesetten igyekezett elérni a férfit, de a kapcsolat megszakadt közöttük. A nő adóvevőjén Alexel igyekezett felvenni a kapcsolatot. 
- Alex! Zenobio bajban van! Segítenünk kell rajta! Ssssz - szisszentette Anne, a vágást a mellkasán szorítva.
- Tudod mit beszéltünk meg Anne... 
- Alex!! -remegett meg Anne keze - Nem hagyhatjuk! 
- Ugorj Anne! Beszéltem Zenobioval, minden rendben lesz, csak ugorj! Két X-Crossos emberem küldtem értetek. Zenobio is meg fogja úszni, csak ugorj ki... a bomba ugyanis fél perc múlva robban!

Anne egy másodpercre elfelejtett levegőt venni. Nagyot nyelt, majd betörte a hozzá legközelebb eső ablakot. Mivel nem zavarta a mélység, gondolkozás nélkül vette le magát a mélybe... A közelben lévő X-Crossos katona Anne jeleit fogva indult meg a nő felé, és kapta el. A nő felfelé nézett... várta, hogy Zenobio is ugorjon...

Ám nem látta őt... csak azt a hihetetlen nagy robbanást, ami nem sokkal ugrása után következett... Anne a hősies férfi nevét kiáltotta, de a robbanás akkora zajjal járt, hogy senki sem hallotta. 

A hatalmas torony pedig omlani kezdett... ahogy borultak a téglák úgy vállt láthatóvá az a valami, amire senki nem számított.

Anne szemei elkerekedtek... ezzel bizony senki nem számolt...

 Alex a lázadók hadseregének élén állt, fekete, golyóálló öltözetében és sisakjában. A gyalogosok mellette és mögötte sorakoztak, oldalt a X-Crossosok hátul pedig a tüzérek. Hallotta, ahogy az ellenséges hadsereg közeledik feléjük. A fémtalpú csizmák jellegzetes, éles hangja már messziről felismerhető volt, nem beszélve a mellette érkező elit osztagról. Egyenruhájuk még most is szépen vasalt, és friss volt, így órák eltelte után is. Csak előre tekintettek üveges szemeikkel, mint akik robotként működnének. Alex tudta, hogy ez a kiképzésük része volt... érzelmek nélkülivé tették őket.

Ahogy az ellenfél tüzet nyitott, Alex is megadta a parancsot. A lézerágyú célba vette a látóhatáron felbukkant lézertankot, ami pillanatok alatt apró darabokra robbant széjjel. A törmelék szétszóródott a hadszíntéren, eltalálva pár ember fejét és testét. Az elit osztag lángszóróival és lézerfegyvereivel igyekezett tizedelni a lázadók hadát, ám azok ellenálltak. Különleges, lila színű pajzsukkal hárítani tudták a lángokat. Azonban nem hiába volt ez az osztag, elit csapat. Sérüléseik ellenére, mint a zombik, úgy nyomultak beljebb és beljebb, megállás nélkül ostromolva a lázadó csapatot. Alex, látva a bajt felpattant egy X-Crossra, hátára vett egy kisebb táskát, és az elitek felé vette az irányt.

A lázadók közül többen kiszorultak, pajzsuk meghibásodott, vagy az ellenfél rúgta ki a kezükből. Holtestek tucatjai hevertek a földön, jelezve az elit csoport útvonalát. Míg a hadsereg egyik fele tökéletesen ellenállt az egyszerű katonákkal szemben, addig a másik az elit osztaggal komoly bajba keveredett. Alex ezt a bajt akarta elfojtani, és sietett bajtársai segítségére. Hátizsákjából kézigránáthoz hasonló, de annál kicsit nagyobb bombácskákat dobott az ellenfélre. Az elit sereg észrevéve Alexet, jól szervezetten rá irányították fegyvereiket, és tüzeltek. Alex a lézeres támadás egy részét sikeresen hárította, egyedül keze sérült meg könnyebben. Mikor azonban a bombák felrobbantak, az ellenfél körül tűz kerekedett, és füst gomolygott. 

A kormány hadserege erősítést kért a keleti városrészbe. Ki akarták irtani a lázadók legfőbb hadseregét, melyet Alex vezetett. Azonban az egykori testőr komoly tapasztalattal rendelkezett, és stratégiát is akkor váltott, amikor annak eljött az ideje. Amikor csapata fogta a jelét egy közeledő légijárműnek, lézerágyújukat annak irányába fordították. Az ágyú komoly előnynek számított, hiszen mind földi, mind légi jármű elérhető volt vele. A kormány serege azonban így is túlerőben volt. A lázadóknak minden erejükre szükség volt ahhoz, hogy visszaverje az ellenséges hadat.

Eközben Zed a központi deadon előállító üzem felé vette az irányt. Mint egykori kormánytag, tisztában volt a rá váró veszélyekkel. Tudta, hogy az üzem jól védett és bejutni is csak okosan, csellel tud. Mivel ő inkább az eszével, mint sem erejével tűnt ki a lázadók elitjéből, mindent pontosan megtervezett. Egykori belépőkártyájának chipjét átírva próbálkozott a jól védett épületbe bejutni, és annak is titkos, hátsó ajtaján. Ha a kártya nem jó, a riasztó azonnal működésbe lép, és akkor nincs más választás csak a menekülés.

Mielőtt azonban az ajtóhoz léphetett volna, a riasztó megszólalt, és hallani lehetett, ahogy a főbejáratból kiözönlik vagy két tucat katona. Zed meglepődött... lehetséges, hogy akkor a baj a városban, hogy az üzemből is kivonják a katonákat?

Tévedett... a katonák ugyanis őt vették észre, és vették körbe. Zed a katonákkal szemben nem igen volt előnyben, így jobbnak látta feltenni a kezét, és megadni magát.
- A fenébe! -morgolódott, majd ahogy fejét jobbra fordította szembe találkozott saját apjával.
- Keresel valamit fiam? -tette fel gúnyosan a kérdést a férfi, majd fia elé lépett.
- Hogy jöttél rá? -kérdezett vissza a fiatal feltaláló, majd farkasszemet nézett a szemben állóval.
- Nem igazán tudom mit, azért kérdezem. A tékozló fiú hazatért? Vagy éppen az apja ellen érkezett? Erre szeretnék rájönni. 

Zed undorral tekintett apjára, ami a kérdésre egyből választ is adott. Az apa látva fiának arcjátékát elmosolyodott, majd intett a katonáknak. 
- Vigyék a laboromba, és ültessék a vallatóba. Beszédem van a fiatalemberrel.
- Belőlem nem fogsz kiszedni semmit! - rángatózott Zed, de a túlerővel szemben ennek nem sok értelme volt.
- Majd meglátjuk fiatalúr... -kacagott az üzem főnöke, majd követve a katonának besétált az épületbe.

Anne ezalatt Zenobioval próbált kapcsolatba kerülni. Titkos nyelvükön keresztül megállapította, hogy a férfi már a torony teteje felé van, és hamarosan aktiválja a bombát.
- Rendben, Zenobio... amit sikerült, add le a jelet. Vége... -mondta Anne, és elindult ő is felfelé Zenobiohoz.

A baj ott következett, hogy Persephoné ismét előugrott a semmiből, és útját állta.
- Nem mész te sehová! -kiáltotta a nő, majd Anne-nek ugrott. 
Anne-t nem érte meglepetésként nővére ismételt felbukkanása, de arra nem gondolt, hogy ilyen gyorsan következik ez. Ahogy tudta, előkapta különleges fémből készült tőrét, és a nő felé kapott vele, aki könnyedén hajolt el a csapás elől. 
Anne szíve hevesen vert. Tudta, hogyha nem ér fel Zenobiohoz, akkor nem jutnak ki a tetőn keresztül a készenlétben álló repülővel. Persephoné pedig jobb formában volt, mint valaha. Olyan gyorsasággal mozgott, hogy Anne alig bírta követni. A gyors mozdulatok közben azt sem vette észre, hogy ellenfele közben előkapott egy éles kardot, és azzal sújt le teli erőből...
Anne mellkasát ahogy az éles penge elérte, úgy fröccsent tűzpiros véréből a torony hófehér falára. 
Persephoné szemei zölden izzottak, akárcsak a deadon a szívében. Anne nem szólt egy szót sem, hiszen szívében nagyobb volt a fájdalom, mint a seb, amit a mellkasára kapott. Szeméből lassan lecsordult egy kövér könnycsepp, és ahogy előrehajolt, úgy lendítette jobb kezét is. A diadalmámorban úszó Persephonét meglepte a támadás, így a különleges tőr a szívébe fúródott...

Anne kissé kábán, de láthatta, hogy nővére mellkasából megindul a zöld, testhőmérsékletű folyadék. Ahogy végigfolyt a tőrön, a földre cseppent, és lemarta a szőnyeget. 
- Így tett ez téged is tönkre, drága nővérem... kiégetett, széjjel szedett -suttogta Anne, majd nézte, ahogy nővére szeme lassan zöldből, barnává vált - Régen láttam a tiszta szemeid -könnyezte Anne, majd kirántotta a tőrt Persephonéból.

A nő, kijózanodva a deadonból, megpillantva Anne-t, könnyezni kezdett...
- Laramae... - suttogta erőtlenül, majd húgára borult.
Anne féltőn átölelte testvérét, és magához szorította. Simogatta hosszú, fekete göndör haját, miközben csitítgatta.
- Nyugalom... tudom, hogy nem tehetsz róla. Áldozat vagy, mint itt, mindannyian. 
- Bo... bo-csáss... meg...
- Mindent megbocsátok... - mondta halkan, de határozottan Anne, majd ahogy érezte, hogy Persephoné teste elgyengül, lassan a földre fektette...

A szomorú pillanatot az zavarta meg, hogy Zenobio vészjelzést adott le Anne-nek.
- Mi a baj, Zen? -kérdezte könnyeit törölgetve Anne, majd kisebb habozás után, a halott Persephonét nézve  a lépcsők felé indult felfelé.
- Felülről próbálják visszavenni a tornyot! Hallom hogy közelednek! Aktiválnom kell a bombát!
- Nyugalom Zenobio! Aktiváld a bombát, és ugorj ki a legközelebbi ablakon! Értesítem a többieket, hogy készen vagyunk!
- Nem tudok... körbevettek...
Anne-ben meghűlt a vér... ezzel az eggyel nem számoltak... most vagy felrobbantják a tornyot, vagy Zenobio életéért küzdenek... egyet választhatnak csak. Mert sok idejük nem maradt...

 Részlet Anne Smith naplójából

Emlékszem akkor a nappal is éjszakának tűnt. A lakóépületekből gomolygó füst úgy festette sötétre az eget, mint a művész a vásznat sűrű olajfestékkel. Az emberek eszüket vesztve menekültek, gyermekeiket, legfontosabb dolgaikat mentve. Soha nem láttam még ennyire elveszettnek a várost. Olyan volt, mintha a világ vége közeledett volna... sírástól, sikolyoktól visszhangzott a környék. Szemeimben könnyek gyülekeztek, tudtam, hogy ezért kik a felelősek, és azt is, hogy egykor ennek én is részese voltam. De megtanultam előre tekinteni. A múltat emlékként kezelem, a jelent élem és a jövőbe kapaszkodom.

Ritka, amikor akció közben elmélkedem, de most, hogy a végefelé közeledett a küldetésünk, nem tudtam az X-Crosson ülve kikapcsolni az agyam, és csak a célra koncentrálni. Ami előttem lebegett: népünk sorsa és azok, akik számomra fontosak: Alex, Zed és Zenobio. Mi, mind a négyen ismerjük a kormány igazi arcát, és miután rájöttünk, hogy a mellettük tett eskü életünk legnagyobb baklövése volt, ellenük paktáltunk le. 

Alex a kormány legfelsőbb vezetőjének testőre volt, Zed a deadon labor egyik kutatója, Zenobio pedig, mint a vezető egyetlen közvetlen hozzátartozója mondott nemet a kegyetlen vezetésnek. 

Igen, aki mellettem hasította a levegőt a fekete X-Crosson, nem volt más, mint a vezető unokaöccse. Egy elkényeztetett kisfiúból egy erős, okos férfi lett, aki magától jött rá, hogy ami körülötte folyik, nem más, mint szemfényvesztés. Hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy kényelmes otthonát és biztos hátterét egy sötét, bizonytalanra cserélje. Nem volt ugyanis sokáig biztos, hogy tervünk sikerül. Eleinte ugyanis nagyon kevesen voltunk, maroknyi seregünket úgy söpörte volna el a kormány fekete serege, mint a hurrikán a faházakat. 

Most, hogy elegen voltunk, összecsaphattunk velük. A szomorú ebben csak az volt, hogy nem csak a mi embereink kerültek veszélye ezzel. A Zuru tornyon kívül ugyanis szinte mindegyik épület lángolt a városban.

Mikor a toronyhoz értünk, gondolkodás nélkül berohantunk. Zenobio előtte leemelt egy táskát, amiben egy bombát hoztunk. Mivel a bombákhoz ő maga értett a legjobban, kérdés sem volt, ki legyen érte felelős.

A biztonságiakat előttünk nem sokkal mészárolták le legjobb katonáink, így a földszinten gyorsan átjutottunk. A kormány egyik nagy hibája volt, hogy tartalék egységekről nehezen szokott gondoskodni.

Zenobio fedezett engem. Tudta, hogy én akarok előremenni, annak ellenére, hogy ő mindenkinél jobban ismerte a tornyot. Az ok, amiért nem őt küldtük a korábbi torony ellenes küldetésre az az volt, hogy nagyobb eséllyel ismerték volna fel őt, mint engem. Nem kockáztathattuk az életét, hiszen sok titkos dologról tudott, ami nekünk sok szempontból fontos volt. 

Pillanatok alatt a liftben találtuk magunkat, amivel azonnal becéloztuk a 66. emeletet. Szívem hevesen vert, tenyerem izzadt, melyben erősen szorítottam a lézerpisztolyt. Tudtam, ha a kormány alattomos vezetőjét elkapjuk, akkor véget ér a háború és ezzel minden szenvedés. 

A bibi akkor jött el, amikor a 60. emeleten megállt a lift, és kinyílt az ajtaja. Zenobioval kérdőn egymásra néztünk. Hiába próbáltunk feljebb jutni, a szerkezet nem engedett tovább. Ami pedig a liften kívül várt minket, az egy sötét folyosó volt. A világítás, mint olyan, teljesen ki volt kapcsolva. Zenobio halkan súgta, hogy bizony a világítást központilag irányítják, és az, hogy itt megálltunk nem tartja véletlennek. Elém lépett, és óvatosan kilesett a lift ajtaján. Alig, hogy kinézett, már érkezett is a lövés. Barátom ippeg, hogy behúzta a fejét a támadás elől. Ez nem félemlített meg bennünket, mi több, arra sarkalt minket, hogy visszavágjunk. Zsebemből egy petárdát húztam elő, mely a robbantás után vakító fényt villant fel, és altatóport a levegőbe. Orrunkba szűrőt helyezve indítottam útnak a kis okost, ami amit földet ért robbant és elárasztotta a levegőt a kábító szerrel. 

Nyugodtan kisétáltunk, de mégis óvatosan. Nem volt életbiztosítás, hogy ezek mind hatásosak voltak, hiszen lehet ellenfelünk is legalább olyan ravasz volt, mint mi. Alig léptünk hármat, a fények villódzva felvillantak, tőlünk 2 méterre pedig egy női alak körvonalazódott ki. 

Persephoné... ?

Minden másodpercek alatt történt. Én hasfalon ütöttem a nővérem, ezután Zenobio villámgyorsan rám nézett, majd ahogy találkozott a tekintetünk, úgy nyugtáztuk: itt elválnak útjaink.

A villódzó lámpafényekben minden mozdulat olyan volt, mint egy lassú, kezdetleges filmben... vontatott, és egy örökkévalóságnak tartó. Minden mozdulatomnak komolya hossza és súlya volt. Még láttam elmenni Zenobiot, ahogy befordult a lépcsősorra és kezében azzal a nagy táska bombával elrohan...

Ekkor láttam Zenot utoljára...

...De nem sokáig koncentrálhattam oda, hiszen Persephonéval álltam szemben. Kitűnően megtanulta a harcművészetek csínját-bínját. Olyan mozdulatokat hárított, amiket ellenfeleim közül kevesen szoktak. 

Nem szóltunk egymáshoz, csak harcoltunk. Nem is igazán tudtunk volna mit beszélni, hiszen mindkettőnk szívében izzott a fájdalom. Tudtuk, hogy ma valamelyikünk ma elveszíti a csatát, és azt véglegesen. 

Leperegtek előttem a nővéremmel töltött legfontosabb percek. A sok-sok nevetés, és boldog pillanat. És akkor azon voltam, hogy elkapjam valahogy és szíven szúrjam... hiszen ez az egyetlen lehetőség arra, hogy végezzek vele. Tudtam ugyanis, hogy ő is ugyanolyan cyborg, mint Joe. A deadon örök életet adott neki, de azzal, hogy tönkre teszem a szívébe ültetett deadonnal hajtott kis szerkezetet, végleg elveszem tőle az életet...

Szemei rikítottak a zöld deadontól. Nem véltem akkor benne semmi emberit felfedezni... csak egy elveszett nőt láttam, akit mesterségen tartott életben egy hazugság. A kormány és a deadon hazugsága. 

...és milyen ironikus... hogy pont én, a húga harcolok vele, könnyeimmel küszködve, kezemben egy egyszerű tőrrel és azért kapkodok, hogy elkapjam és a mellkasába döfhessem a gyilkos fegyvert villogó fények közepette egy elátkozott épületben...

Minden olyan gyorsan történt, hogy csak részletekre emlékszem. Az nagyon megmaradt, hogy Persephoné a falhoz csapott, és fejem erősen bevertem. Ezután megragadta a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Egyetlen kiutam a cipőmbe erősített kés volt, amit aktiválva a combjába szúrtam. Annyira meglepte a támadásom, hogy eleresztett. Ezután arrébb futottam, de nem menekültem el. Farkasszemet néztem vele. Ekkor szólt hozzám először: "Sajnálom... de meg kell halnod"

Még most is a fülemben csengenek a szavai. Amikor elindult felém, hirtelen elment minden világítás. Meglepett ez a lépés, magam sem számítottam erre.

De akkor még jobban meglepődtem, amikor hirtelen visszajött minden fény...

...de Persephonét sehol sem láttam...

Halkan hullott a hó aznap. Síri csend honolt odakint, és idebent is. Testem még bírná, szívem erős, de lelkem már megfáradt. Húrjai lassan, és csendesen pendültek meg, szomorú, vontatott dallamot énekelve. 

A világ, amibe születtem, nem nekem való. Kegyetlen, hideg és igazságtalan. Ha meghalok, kevesen emlékeznek majd meg rólam. Nem is baj, hiszen úgyis csak egy kis csillag vagyok, ami eltűnik az ébenfekete égről, de helyette majd egy erősebb, fényesebb csillag lép. 

Mielőtt az ágyamba feküdtem, kimentem a ház elé, és körbenéztem. Megsirattam az eget, a tiszta vizet, a hideg, de mégis puha havat egy meleg barna fatörzsnek támaszkodva. Ti milyen szépek vagytok, és mégis elpusztítanak... veletek megyek én is. Puha hó, tiszta víz, meleg fatörzs és kék, vattafelleges égbolt. Öleljetek körbe, fogjátok kezem...

Itt az ideje menni. A történetet nem tudom befejezni, mert én magam leszek a befejezés......

 A nevem Salila. Kiskorom óta más vagyok, mint a többiek. Mindezt ők is tudták rólam, ezért nagyon keveset beszélgettek velem. Óvodában is egyedül játszottam, de tökéletesen elvoltam egyedül is. Amikor a játszótéren voltam, leültem a homokozó szélére és néztem, ahogy a többiek játszanak.

De legjobban mégis a természet kötött le. Pontosan éreztem, ha a szél megfordul, értettem a fák lombjainak susogását, tudtam, merre laknak a hangyák, amik szorgosan gyűjtögették az élelmet és amikor a homokra pillantottam, képes voltam úgy nézni rá, hogy mindenegyes pergő homokszemet láttam. Olyankor közelebb hajoltam, és láttam, hogy van sötétebb, és világosabb homokszem, kisebb és nagyobb is, és ami a legfontosabb, egyik sem egyforma. Mikor a kezembe vettem őket, éreztem ahogy végigsimítják a kezemet, ahogy egyenként leperegnek, és hallottam, hogy egymásnak koppannak a földön. Nem egyszerű koppanás volt ez, hanem mintha kicsi húrokat pengettek volna meg.

A szélnek is volt melódiája... pontosan lehetett hallani, hogy a szél mikor boldog, mikor haragos. Amikor vidám volt,  akkor halkan, szellőként dudorászott. Amikor mérges volt, vadul kiabált, hangosan áriázott, mint az operaénekesek a színpadon. Sokszor olyan különbség volt mély és magas hangok között, hogy bántották az érzékeny fülemet. 

Legjobban mégis a víz játéka tetszett. Vele tudtam beszélgetni is, nem csak hallgatni. Erre akkor jöttem rá, amikor az ovis csoporttal a tengerpartra sétáltunk. Az óvónéni meg akarta mutatni nekünk a tengert. Mivel meleg volt, mindenki parányi fürdőruhában vonult le a homokos partra, kezében kis lapáttal, kis vödörrel. 

Egyedül én voltam ujjatlanban és szoknyácskában. Egy kisebb sziklára ültem, onnan figyeltem a víz játékát. Hallottam, hogy aznap nem volt túl jókedvében. Felálltam a szikla tetejére, és a távolba tekintettem. Mélyről jövő zúgást hallottam, és mintha valaki monoton zongoraművet játszana. A tenger sírt... meg akartam nyugtatni, ezért leszálltam a szikláról, levettem a papucsomat, és elindultam befelé. Közben tovább hallgattam a tengert, és próbáltam vele beszélni. Már derékig ért a víz, amikor az óvónéni észrevette, hogy milyen mélyre mentem. A világ, melyben voltam lassan kezdett megszűnni, amikor elérte a nyakamat is víz. A dallam folyamatosan erősödött a fejemben, majd érezni kezdtem, hogy egy hullám elnyel, engem pedig az óvónéni szemelőltéveszt. 

Tisztán láttam mindent, a kicsi halakat, amikor körbevettek, a korallokat, ahogy a víz sodrásában lengedeznek, és egy cápát, ahogy felém közelít... nem féltem tőle, csak néztem őt. Ő is nézett engem, majd kíváncsian végigmért.

A tenger ekkor rászólt, hogy ne bántson engem.

És ekkor levegőt vettem a vízben...

Éreztem, hogy nem esik nehezemre a levegőt kiszűrni a tenger sós, hideg vízéből. A tenger körbeölelt, és nyugodni látszott. A dallam lassan nyugodtra váltott, amikor énekelni kezdtem neki. Ő pedig engem kísért. Olyanok voltunk, mint két jóbarát, akik segítenek egymásnak, bárhol, bármikor. Egy kis halacska kedvesen belém csípett, ezzel kifejezve szeretetét. Jókedvűen rámosolyogtam, és küldtem neki egy légbuborékot...

Innentől nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy egy vizimentő kihúzott a vízből, majd sértetlenül a partra vitt. Az óvónéni pedig rendesen leszidott. Nem reagáltam semmit sem, mivel nem éreztem magam bűnösnek. Azt pedig nem akartam neki elmondani, hogy a tengerrel beszélgettem, mert nem hitte volna el.

Viszont ami szomorú, amióta iskolába kezdtem járni, egyre kevésbé hallottam ezeket a hangokat. Mintha megszűnt volna a képességem hallani őket... magam sem tudom miért. 

Most 16 éves vagyok, másodikas gimnazista diák. Hosszú, szőkés barna hajam van és kék szemem. Bőröm fehér, ajkaim halványpirosak. Körmeimet pedig mindig kékre festem... a tengerre emlékeztetnek...

Hiányzik ez a képességem... szeretném megint énekelni hallani a tengert, susogni szelet, csilingelni a homokszemeket... de nem tudom, visszakapom-e valaha ezt az ajándékot. Talán holnap rájövök... ugyanis holnap megyünk nyaralni... le a tengerpartra.

Egy világ, ami ellenük fordult...
.
.
.

És egy hang, ami belülről szól.

Aki hallja a Hangot, az túlélheti, és felveheti a harcot az elemekkel!

A küzdelem, elkezdődött...

A HANG

Hamarosan...

 Anne az új karját próbálgatta éppen, amikor felébredt az altatásból. Sajnálta, hogy elvesztette jobb kézfejét, de tudta, hogy a háború áldozatokkal jár, és ha csak ez az ára annak, hogy a háború az ő győzelmüket hozza, akkor boldogan adná oda az életét is. 

Ahogy mozgatta az ujjait, úgy mozogtak az agyában is a gondolatok. Lassan és kimérten... érezte, hogy a végső küzdelemhez érkeztek, és nem mindegy, hogy miképpen lépnek majd. Mindent úgy képzelt el, mint egy sakk játszmát és egyet biztosan tudott: a kormány vezére kíméletlen játékos, ahol tud lép és üt.

- Üdvözlöm, Laramae Jones... vagy hívjam inkább 12-esnek? Nagyon örülök, hogy belement ebbe a partyba. Azt hiszem itt az ideje, hogy komolyan neki is lássunk a csatának, nemde? -kérdezte Anne gondolataiban a vezető, majd elvigyorodott.
A szobában, amiben ültek sötétség volt. Csak egy reflektor világított a helyiség közepén álló asztalra. A sakk bábuk mind a helyükön voltak, a fekete oldalon a kormány vezetője foglalt helyet.
- Efelől nincs kétségem, sir. De tudnia kell, hogy bármennyire is kegyetlen játékos, én átlátok a taktikáján.
- Nem olyan biztos az, Laramae... lássuk csak, hogy kezd!
Laramae leült a helyére, majd rövidebb gondolkozás után megfogta a huszárt, és lépett vele...

- Zed... -szólt Anne, majd a férfire nézett.
- Tessék, Anne? -nézett rá kíváncsian a tudós, majd odasétált mellé.
- Fogd az embereid, és kutasd fel a deadon labort. Van egy olyan érzésem, hogy te sejted, hogy apád hol kutat.

Zed felsóhajtott. Nem igazán akart apjáról hallani, akivel évekig kutatott a kormány oldalán, és fejlesztette a deadont és különféle vegyszereket, gyógyszereket és mérgeket. Szégyellt róla beszélni vagy hallani is. Egy ideig lesütötte a szemeit, majd felnézett Annere.
- Rendben... megteszek minden tőlem telhetőt. 
- Ha fellelted a labort, semmisítsd meg. Nem készülhet több deadon. Ez az anyag az, ami megrontott minket, így ennek el is kell tűnnie. 
- Igazad van -bólintott lassan Zed - Amint összeszedtem elég embert, indulok is. 
- Helyes... tudom, hogy benned bízhatok -halványan elmosolyodott, majd felemelte új kezét - Köszönöm az új kezemet.
- Nincs mit, Anne... ja és kérlek, amit mondtam, arra nagyon vigyázz... egy rossz mozdulat, és vége.
- Tudom, Zed. Mint nő, tisztában vagyok azzal, mint vállalok ebben az állapotban. 
- Vigyázz akkor... - mondta szelíden a férfi, majd intett, és kilépett a teremből.

Anne nem gondolkozott ezután sokáig. Az első lépést megtette, ezután a hadsereg megindítása volt a cél. Felállt a helyéről, majd lassan kisétált ő is a gyengélkedőből. Meglepetésére Alex állt előtte, aki minden szó nélkül átölelte a nőt. Ebben az ölelésben benne volt minden: szerelem, aggodalom és védelem...
- Ugye tudod, hogy mi következik? -kérdezte Alex, majd Anne szemeibe nézett.
- Tudom... készen is állok rá! -jelentette ki Anne, majd új kezével felkapott egy lézerpuskát.
- Látom ismét a régi vagy... -mosolygott Alex, majd megpuszilta Anne homlokát - Láttam elküldted bevetésre Zedet. Csak nem a laborba küldted?
- Pontosan oda Alex. Tudom, hogy Zed sejti, hol lapul az a labor és az apja. Ha az a labor megszűnik, akkor oda a deadon gyártás. 
- Jó lépés volt... bízom Zedben, hogy végigviszi a küldetést - bólintott Alex, majd közölte a további híreket Anne-el - A hadseregünk megindult. Két oldalról támadunk... a hadseregek majd egy bizonyos ponton egyesülnek, remélem elegen leszünk ahhoz, hogy megbénítsuk őket.
- Ha nem is vagyunk annyian, mint ők, biztos lelkesebbek és bátrabbak vagyunk náluk. Elintézzük őket... Mi még a terved?
- Kicsalogatni a fészkéből a kormány vezetőjét. Nagyon befészkelte magát a Zuru toronyba, pedig azt hiszem jót tenne neki egy kis deadonnal átitatott levegő...
- Azt majd én megcsinálom. Te inkább menj, és vezesd a sereget! Én Zenobioval nekimegyek a toronynak.
- Ez is remek ötlet -nyugtázta Alex, majd elgondolkozott - Lehet tényleg nekem kéne inkább a sereget vezetnem.
- Én ebben biztos vagyok -mondta Anne, mad megpuszilta Alex ajkait - Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz olyan hosszú ez a csata, mint amilyennek vártuk.
- Nem, de annál keményebb... - válaszolta Alex, majd megfogta Anne kezeit -  Vigyázz magadra...
- Te is... - azzal ismét megölelték egymást. Szívesen maradtak volna így még egy jó darabig, de az idő sürgetett. Lassan elengedték egymást, és a folyosón különböző irányba indultak meg.

Anne útközben a fegyvertárba futott. Felfegyverezte magát, fejére piros lézer biztos szemüveget húzott, melyhez külön rádió is járt. Ezen keresztül üzent Zenobionak, aki a bázis egyik fülkéjében várta a további parancsot. 
- Zenobio! Itt Anne! Gyere le a nagy garázsba, indulunk az X- Crossokkal egy kis kirándulásra a Zuru toronyhoz!
- Értettem Anne, azonnal lent leszek!
- Vettem! - azzal Anne kesztyűt húzott. Érezte, hogyha a Zuru torony közelébe megy, akkor találkozni fog Persephonéval, aki a kormány vezetőjének felesége és testőre. Tudta, hogy nem kerülheti el az újabb találkozást nővérével, akit elvileg cserben hagyott évekkel ezelőtt. Tudta azt is, hogy kettejük testvéri kapcsolatának sincs jövője...

Ahogy készülődött, úgy voltak egyre keszekuszábbnak az elkövetkezendő órák a fejében. Nagyon nem látta a végét a csatának, de azt tudta, hogy nekik kell megnyerni, különben itt mindenki meghal a kormány embereink kívül. Amikor úgy ítélte meg, hogy elég fegyvert szerzett magának, és felszerelése is teljes volt, elhagyta a fegyvertárat és a nagy garázshoz vette útját.

Zenobio már ott várt rá, teljes fegyverzetben. A görög fiatalember tisztelgett Anne előtt, majd odadobott neki egy sisakot.
- Mire készüljek? Robbantgatásra, futásra, vagy céllövészetre?
- Egyszerre a háromra! -mondta Anne, majd felvette a sisakját - Ez itt már az utolsó csatánk Zeno...
- Remélem, hogy meg is nyerjük...
- Meg KELL! - azzal Anne nekiindult Zenobioval a Zuru torony felé, miközben agyában a királynő és a futó is lépett...
 

A kormány azonnal reagált Joe eltűnésére és a vonat rakományának elkobzására. Az elit alakulat megindult Joe, és a lázadó csapatok felkutatására. A város fényei elhalványultak, a közlekedés megbénult, akik az utcán voltak igyekeztek hazafelé. Éjszakára olyan csend honolt az éjjeli órákban is sokszor nyüzsgő városra, hogy csak az elit alakulat masírozása visszhangzott az üveg épületek között. 

Zed volt az első, aki értesült a kormány radikális intézkedéseiről. Felpattant, majd berohant Alexékhez, akik éppen Joeról tanácskoztak.
- Főnök! Baj van... a kormány minket keres! No meg Joet...
Alex felsóhajtott, majd intett Zednek, hogy siessen be Joehoz. A srác pontosan értette már Alex jeleit, így sietett is a fogolyhoz. Anne felpattant a helyéről, majd elkezdett fel-le járkálni a parányi szobácskában. Alex sem tudott sokáig a helyén maradni, őt is komoly gondolkozásra késztette a helyzet.
- Gondoltam, hogy Joe eltűnése komoly port fog kavarni, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan -mondta Anne, majd karba tette a kezeit.
- Lehet ez volt a céljuk... hogy eltűnjön -mondta Alex, majd kézen ragadta Annet, és a labor felé vették az utat.
- De akkor... ha tudták, hogy hol vagyok, miért nem rohantak le minket azonnal?
- Tudni akarták, hogy mennyien vagyunk. Azt hiszem Anne eddig tartott a bujkálásunk. A nyílt háború itt és most veszi kezdetét a lázadók és a kormány között. Minden erőnkre és tudásunkra szükségünk van, hogy megakadályozzuk a világunk kisemmizését. 
- Veled vagyunk, Alex! -mondta Anne, majd ahogy a labor ajtaja elé értek, gondolkozás nélkül bementek Joehoz.

Joe még a vizsgálóasztalon feküdt, mellette Zed, aki az adatokat ellenőrizte a monitoron. A srác izzadt az idegességtől. Érezte a közelgő veszélyt, és nem sok kedve volt egy újabb megpróbáltatásra, hiszen csak most ért véget az előző. 
- Hogy van? -kérdezte Alex Zedet, majd Joera nézett.
- Remekül van. Mondjuk még mindig nem hiszi el, hogy tulajdonképpen halott.
- Igen, mert éppen hogy örök életet nyertem! -rántotta meg a láncot a férfi, majd tekintete Annere tévedt.
Anne fájdalmasan felsóhajtott, majd leült közvetlen Joe mellé. Még mindig nehezen dolgozta fel azt, hogy a férfi sértetlenül itt fekszik mellette, beszél, gondolkozik, holott a szeme láttára halt meg. 
- Joe... mond, miért?
- Te ezt nem értheted... te, aki elárultad a kormányt, sosem fogod megérteni.
- Nem Joe! Éppen hogy én értettem meg! Én voltam az, akinek kinyílt a szeme! Rájöttem, hogy minden, amit a kormány kínál az mind hazugság!
- Te csak ne szajkózd nekem ezt! -ordította Joe - Te nem vesztettél el mindent, mint én? Én szószerint elvesztettem mindenem! Egyetlen ember maradt nekem, akivel örökké akartam élni, és az az anyám! Csak ő is elárult engem! 
- Nem Joe, magadat árultad el! Azt hitted nemes cél érdekében cselekszel, holott nézd... az elit alakulat, amiben benne voltunk mi is, most is kint gyilkol. Idehallom a sikolyokat, a könyörgéseket... ez lenne a nagy igazság? 
- Rendet kell tenni a lázadók között, Laramae... 
- Az rend, ha megölöd az ártatlant? Az rend?? Joe, figyelj ide! Tudom, hogy nem volt könnyű gyermekkorod, de kérlek ébredj fel te is.
- Nem akarok felébredni Laramae... most már nem. Azt hiszem nekem az a küldetésem, hogy egy dolog mellett életem végéig kiálljak, és az a kormány. Más mellett már nem menne. 
- Azt hiszem Joe te nem láttad azt amit én. Én is meghaltam egyszer, de új esélyt kaptam arra, hogy helyre hozzam a hibámat. Szeretném, ha te is megkapnád ezt az esélyt. Azt akarom hogy ismét rendes életet élj, rendes szívvel, nem ezzel a deadon szerkezettel a mellkasodban.
- Ez a szerkezet tart egyben, és ez az, amitől örökké élhetek. 
Anne felkelt a helyéről, majd az ablakhoz sétált. Kitekintett rajta, majd kitárta azt. 
- Hallani akarom ahogy az emberek boldogan mennek munkába, hallani akarom a madarak csicsergését, a szél zúgását és érezni akarom a nap simogató sugarait... Mikor érezted ezeket igazán utoljára, Joe? 
Joe elhallgatott. Eleinte értetlenül állt a kérdés elé, de amikor Alexre és Zedre pillantott látta rajtuk, hogy nem túl boldogok. 
- Mikor láttál utoljára embert szívből nevetni? Mikor láttál utoljára embert egy virágos réten végigfutni? Mond mikor??
- Régen... - nyögte ki végül Joe, majd felsóhajtott -  Azelőtt, hogy a kormányt megválasztották.
- Ez volt 12 éve. Pontosan 12 esztendeje félelmet érzek az emberekben. Csak éppen kevesen vannak, akik lázadni mernek a hatalom ellen. Mi, maroknyi lázadók hisszük azonban, hogy van megoldás... és az csak egy. Eltüntetni a kormányt, helyébe pedig újat tenni. Egy olyat, ami nyugalmat és harmóniát hoz ebbe a világba. Látni akarom a felkelő napot... ahogy egy új világot köszönt! 
Joe csendben maradt, nem szólt egy szót sem. Alex leült egy székre, majd elemezni kezdte Joe adatait. Nem sokáig nézegette őket, inkább félredobta mindet az asztalra. Nem bírta őket nézni. Elborzasztotta őt is, hova jutott a világ...
- Igaza van Anne-nek Joe... nézd mi lett belőled. Már szinte... nem is vagy ember. Egy karnyújtásnyira vagy a robottól. Ilyen emberekre van szüksége a kormánynak... robotokra, akiket röhögve kormányoznak. De mi nem vagyunk robotok. Mi emberek vagyunk, és az is akarunk maradni. 
- Te is elvesztetted a családodat Alex... és a lázadók ölték meg -mondta Joe mérgesen.
- Nem voltak lázadók... azok tolvajok voltak. Kirabolták a házunkat... és a szüleimet megölték. Engem, mint fiatalt beetettek, és a kormány hű szolgájává tettek. 
- Neked nem a jövendőbeli feleségedet ölték meg! Azt, akit a legjobban szerettél, aki ráadásul már a szíve alatt hordozta az új életet! Ti öltétek meg! Ti voltatok!
- Nem, mi sosem ölnénk ártatlanokat! Miért is tennénk? -kérdezte Zed, aki nagyot sóhajtott - Csak tudjuk, milyen érzés volt azt tenni... mindannyiunknak.
- Sosem késő, Joe... - mondta Anne, majd megfogta Joe kezét - Kérlek, térj vissza hozzánk, erősítsd a mi táborunkat! 

Most érkezett el az a pont, hogy Joenak elege lett. A férfi dühébe felordított, majd olyan erők szabadultak fel belőle, amit még sosem eddig. Megragadta Anne csuklóját, és egy az egyben eltörte a karjáról. A nő fájdalmasan felkiáltott, majd reflexszerűen elugrott Joe mellől. Minden nagyon gyorsan történt. Egyik pillanatban Joe még az ágyon feküdt, a másikban már letörte Anne kezfejét ésa másik pillanatban már láncaitól megszabadulva az ágy tetejére került. 
Alex látva hogy Joe mit csinál, habozás nélkül fegyverhez nyúlt, és lőtt. A férfi azonban röhögve kikerülte a lövéseket, mi több, kinevette Alexet, és a többieket.
- Sosem fogtok elkapni! Mi több! Rátok uszítom a kormányt! -ordította zöld szemekkel, majd villámgyorsan, a falat kitörve a folyosóra futott.
Zed Anne karján próbálta elállítani az erős vérzést, miközben Alex dühösen kiadta a vészjelzést.
- Nem szabadulhat el! Ha elmenekül, beköp mindenkit! - mondta mérgesen, majd Zedre nézett - Lásd el Anne sérülését..... -mondta fájdalmasan, majd beletörődve, hogy ott most nem sokat tehet Joe nyomába eredt.
Joe azonban már messze járt, nem kis vérfürdőt hagyva maga után. Akik az útjába kerültek, azokat mind lelőtte az egyik őrtől szerzett lézerpisztollyal. Alex csak egy lehetőséget látott, mégpedig a többi lázadóval együtt a nyomába eredni, és elindítani a nyílt harcot a kormány és a lázadók között...
 

- Had mutassam be az elit osztag egyik legjobb katonáját, a 12-est, eredeti nevén, Laramae Jonest -szólt Joe, majd a nőre mutatott.
- Örvendek kisasszony. A nevem Alex Smith, a kormány vezetőjének fekete testőre.
- Nagyon örülök, Smith úr. Már vártam a találkozást... 

És rá egy hónapra, már egy pár voltunk... ha akkor nem jövünk össze, lehet rá sem döbbenünk, micsoda butaságot csináltunk azzal, hogy a kormányt szolgáltuk. 

- Családod szeretnék, és nem akarom, hogy félelemben nőjenek fel. Amit látok az arcokon, az emberek arcán... amikor megyünk, és dolgozunk. Mindenki fél... holott mi... elvileg az igazságot védelmezzük - mondta Laramae és Alexhez bújt az ágyban.
- A vezető nevet, ha valakit kivégeznek. A vezető ebben leli boldogságát. Családja nincs... csak egy felesége...
- Kicsoda? -kapta fel a fejét Laramae.
- Hát nem is tudtad? Persephoné Jones az, a nővéred...

A kép lassan kezdett összeállni. Laramae a nővére miatt lépett be az elit osztagba, azért, hogy megmentse. Én azért lettem a kormányzó testőre, mert a "lázadók" megölték a családomat. Manipuláció... gyenge, magára maradt emberek haragját, és szomorúságát kihasználva toboroztak minket össze. Mindannyian, egytől egyik a szomorúságunkból táplálkoztunk. De mi akkor eldöntöttük, hogy ezentúl egymás szeretetéből fogunk... és embertársaink szeretetéből. 
És itt vette kezdetét az igazi lázadók toborzása...

***

 Anne elrablója hatalmas sebességgel menekült üldözői elől. Úgy gondolta immáron lerázta a lázadókat és biztonságban elérheti a célállomást. Fekete sisakja alatt gonoszan elmosolyodott, miközben a kisképernyőre tekintett. Anne mozdulatlan feküdt a repülő parányi utasterében, kezei és lábai leláncolva. 
- Ideje megismerned a valódi erőnket Anne... ami minket és téged is halhatatlanná tehet.
Ekkor azonban a repülő radarjának vörös villogása lézertámadást jelentett. 
- Mi a frász? -kérdezte a férfi, majd dühében lekérte a támadó gép elemzését. Egy háromdimenziós kép mutatta be az ellenséges hypergépet, majd annak pilótáját. A képen tökéletesen látszott, ki vezeti. 
- Nem lehet igaz... ez Alex Smith! -hördült fel a pasas, majd mikor egy újabb lézertámadás a gép szárnyát érte, úgy gondolta ideje visszatámadni - Neked nem jár az örökélet! -azzal egy rakétatámadással válaszolt.

Alex kikerülte a rakétát. Olyan erősen koncentrált, hogy nem jelentett neki problémát a lövedék. Mi több, rádiókapcsolatba lépett a vezetővel:
- Add fel öregem! A legközelebbi sima terepen tedd a gépet!
- Nevetséges vagy! -jött a válasz - Ugyan miért tenném? A gépet nem lőheted szét, mert Anne is a fedélzeten van.
- Ne akard, hogy kigázosítsalak onnan... meg ha jól számolom, ha a legerősebb altatót is adtad be Anne-nek, akkor legkésőbb 20 perc múlva magához tér. 
- És? - nevetett fel a férfi.
- Felkel és kinyír... -mondta ki teljes nyugalommal Alex - Szóval vagy leszállsz, vagy Anne valamilyen módon elintéz. Jól képzett katona, mindenre fel van készülve. 
A pasi felmordult, majd dühében megszakított a rádiókapcsolatot. Alex rázta a fejét, majd bemérte az egyik hajtóművet.
- Akkor itt az ideje kényszerleszállást végrehajtani...
A lézer pedig könnyedén célba talált. Zöldes füst robbant ki, válaszul pedig egy újabb rakéta, amire Alex már nem számított. A gép szárnyának a fele leszakadt, így mindketten a legközelebbi sík területen leszálltak. A landolás nem volt egyszerű... az ellenséges gép szabályosan belepuffant a földbe, Alex gépe pedig féloldalasan belepörgött. ( xD )
A pilóták köhögve kiszálltak a járművekből, Alex levette a sisakját és igyekezett kivenni a sötét füstből ellenfele alakját. Nem is kellett sokáig keresse... nem más állt előtte, mint a kormány vezetőjének fekete testőre, karjaiban Anne-el. 
- Joe? - tette fel a kérdést meglepetten Alex.
- Úgy bizony, kedves Alex. A helyedbe léphettem... végre én lehettem a kormány fekete testőre. 
- Még mindig hiszel a kormányban... Joe, ébredj már fel! Anne és én is ott hagytuk ezt a hazugsággal teli világot! Kihasználnak téged!
- Akkor nem adtak volna nekem örökéletet! -ordította a férfi.
- Miről beszélsz? 
- Arról, amit ígértek. Akik hűen szolgálják a kormányt, azok örök életet kapnak. Nézz rám, kicsattanok az egészségtől, és ha rám lőnek, akkor begyógyulnak a sebeim!
- Miért akarsz ebben a világban örökké élni, amikor épp most munkálkodsz azon, hogy minél borzasztóbb legyen!? -akadt ki Alex, majd előkapta lézerfegyverét és Joera fogta - Tedd le Annet, és tűnj el innen!
- Soha! Ő most visszatér közénk! 
- Hm... sajnálom, de nem hiszem! -mondta Alex, majd lézerpuskájának tetejéről egy kis tüskét lövelt Joe nyakába.
- Felesleges próbálkozás... engem nem lehet...meg...ölni... -mondta Joe, miközben folyamatosan homályosodott a látása - Áh, te mocsadék... -nyögte fájdalmasan, majd utolsó erejéből belelőtt Alex vállába, aki a hirtelen jött támadásra egy kisebb ordítással reagált. Mindeközben Joe, karjában Anne-el a földre dőlt. 
Alex egyik kezével a sebét fogva, odasétált hozzájuk, majd arrébb pakolva Joe ernyedt testét, magához ölelte Annet.
- Alex - szólt gyengén Anne, majd lassan megszorította a férfi kabátját. 
- Jól van, semmi baj, Szívem -mosolyodott el megkönnyebbülten Alex, majd lassan megsimogatta a lány fejét.
- Köszönöm Alex... - suttogta Anne, majd megpuszilta a férfi arcát. Ezt követően megnézte magának a támadóját. Nem kicsit lepődött meg ő is, amikor egykori bajtársát látta teljes életnagyságban ott feküdni - De hiszen... ő meghalt...
- Van egy olyan érzésem, hogy a kormány tényleg kifejlesztett valamit, amitől új életre keltek és sebezhetetlenné váltak... de valahogy az erős altatóra még nem immunisak.
- Akkor... tehát... feléledtek?
- Valami olyasmi... Zed majd megvizsgálja Joet, és kiderítjük mi a titok.
Anne felsóhajtott, majd Alex sérülésére pillantott. Szó nélkül letekerte a nyakáról a sálat, majd körbetekert a sebet.
- Hazáig kitart, otthon rendbe rakom a sérülésed - nézett fel Alexre, majd halványan elmosolyodott.
- Köszönöm! -suttogta Alex, majd gyengéden megcsókolta Anne ajkait - Gyere, felvesszük Zenobioékkal a kapcsolatot, és a legközelebbi lázadótanyán kikutatjuk az igazságot.
- Rendben... -bólintott Anne, majd felálltak mindketten, és a kissé romokban heverő gép felé vették az utat, melyben még ha minden igaz működött a rádió...

***

Alex rendbe hozott felkarral ült a számítógépe előtt, és a híreket böngészte. Valamivel el kellett foglalja magát, amíg Zed és Anne Joe testét vizsgálták. A hírek, amiben a lázadók példátlan vonatfosztogatásáról szóltak, ellenséges hangnemben szólította fel őket, hogy minél előbb adják fel magukat a béke és nyugalom érdekében. 
- Hol van itt béke? Amióta ez a kormány irányít, ártatlan emberek halnak meg -sóhajtotta Alex, majd egy újabb hírre kattintott:

Meg nem erősített információk alapján az egykori testőr a lázadók vezetője...

Alex szemei összeszűkültek, majd ellapozta a cikket mérgében. Érezte, hogy a két fél egyre többet tud meg egymásról, és elkerülhetetlennek látszik a hivatalos háború kirobbanása. A férfi azonban minél kevesebb emberélet árán akarja kivívni az emberek szabadságát. 
Miközben merengett, valaki a vállára tette a kezét. Alex megfordult és rámosolygott az illetőre.
- Szia... 
Anne volt az. A nő leült párja mellé, majd felsóhajtott.
- Érzem, hogy neked is az elkerülhetetlenen jár az eszed.
- Igen... Azt hiszem elkezdett megérni a tényleges felkészülés a nagy küzdelemre.
- Muszáj lesz felkötnünk az alsógatyát -szólt közbe Zed, majd karba tett kézzel barátai elé állt - Joe eredményei megdöbbentőek.
- Mit találtatok? -kérdete kíváncsian Alex, majd hol Anne-re, hol Zedre nézett.
- Joe vérében sűrített deadont találtunk -mondta Anne komolyan.
- Micsoda? Hiszen a deadon toxikus az emberre nézve.
- Az élő embereknek... csakhogy Joe halott. Szíve helyett egy parányi sűrített deadont tartalmazó szervecske pumpálja a vért. Valamint hála a mesterséges energiának, végtelennek tűnő erővel látja el gazdáját...Joe tehát nem más mint egy emberi sejtekkel felruházott robot, normális agyi működéssel... vagyis... cyborg. 
- Ez egyre inkább úgy fest, mint egy 20. századi sci-fi regény! - sóhajtott fel Alex.
- Ez annál is ijesztőbb... legalábbis nekem... -mondta Zed komoran.
- Én azt javaslom, hogy tanulmányozzuk még Joet. Utána pedig megtervezzük, mit lépünk... - vetette fel Anne.
- Jó ötlet... Zed, kérlek menj vissza a laborba. Amint van új híred, kérlek közöld velünk!
- Meglesz főnök! -mondta a férfi, és visszasétált a helyére.
- Azt hiszem itt csak az Y terv segíthet... -mondta Anne, majd Alexre pillantott.
- Y terv? Haha, miről szól ez pontosan?
- Azt mindjárt ki is fejtem neked! Annyit elárulok, hogy a terv aktív része lesz a kis cyborg Joe is...
 

 Alex továbbra is a vezető ülésen ült, mellette pedig Zed, aki folyamatosan tájékoztatta főnökét Anne hollétéről. Alex némán koncentrált, majd ahogy eleredt az eső, beindította az ablaktörlőt. Sose érezte ilyen nagynak a várost, mint most. Ebben a pillanatban olyan volt mint egy nagy labirintus, aminek se vége, se eleje. Mint egy robot követte egy ideig a Zed által diktált útvonalat. A levegő folyamatosan hűlt, miközben az eső lassan elállni látszott.
- Alex! A vasúthoz értek... kiveszik a járműből, és egy hypervonatba viszik...

Alex arca meg se rezdült. Egy pillanatnyi hallgatás után megállította a kocsit, majd Zedre nézett:
- Tudod mi következik most?
Zed arca egy kicsit kitorzult, majd nyelt egyet. Lassan bólogatott, majd kiszállt a kocsiból, őt követte Alex. A két férfi helyet cserélt, és mint egymás régi jó barátai ismerve a tervet indultak ismét útnak. Zed sóhajtott, majd a műszerfalra tekintett.
- Akkor készülj Alex... nem lesz egyszerű utunk -nyomogatta a gombokat Zed, majd egy a műszerfal teljesen átalakult és vele együtt a kocsi is áramvonalasabbá vált. 
- Na, most elválik, mit raktunk össze közösen, haver! - vigyorgott Zed, majd a komoly Alexre pillantott - Kész vagy?
Alex bólintott, majd előre mutatott, ezzel kiadva a parancsot az indulásra. Amint Zed elindult, a követőradart egy kis dobozba helyezte, majd az becsatlakozott a jármű "vérkeringésébe". 
- A vonat egy perce indult el Sangria irányába. Még nincs hyper módban, a csöveknek 5 perc kell, hogy felmelegedjenek -mondta Alex, majd előre figyelt.
- Vettem parancsnok. A legrövidebb úton megközelítjük a vasútvonalat. Ha elég gyorsak vagyunk két perc és elérjük.
Alex elégedetten bólintott, és még mindig előre figyelt. A köd, ami leszállt, egy ideig akadályozta őket az előrejutásban, de amint bemelegedtek a kocsi titkos alkatrészei, a ködön is simán átláttak. A város lassan véget érni látszott, helyette egy szürke, kopár vidék fogadta őket, melynek közepén futottak a sötét sínek. A legszélső sínen, egy fehér, fekete ablakos hypervonat suhant el. 
- Ott mennek! Kövesd őket Zed!
A srác bólintott, majd a vonat nyomába eredt. Ahogy taposta a pedált, úgy izzott fel a deadon a motorban. Alex közben tovább nyomogatta a gombokat a műszerfalon. A képernyőn megjelent a vonat teljes szerkezete, és egy rakás adat a jármű jelenlegi működéséről.
- Sok deadon cső van a motorban... a becslések szerint legalább 20db, ami elegendő lehet 1000 km hypersebességgel való befutására is. Mivel nekünk csak három darab csövünk van, ezzel kell gazdálkodnunk... 
- Nem lesz gond főnök... elkapjuk a tettest, és visszahozzuk Annet.
- Legyen igazad...
Alex a képernyőre pillantott, majd vissza Zedre.
- Izzanak a szálak Zed... a vonat gyorsulásra készül. 
Zed bólintott, majd egy tíz jegyű kód beütése után, a három deadoncső a kocsiban is izzásnak indult.
- Harminc másodperc és hypersebesség...
A vonat már láthatóan gyorsabb volt, mint a kocsi, és mikor a 20 száll teljesen beizzott, a vonat kerekei felemelkedtek, és sebessége az előző sokszorosára növekedett. 
Ezzel egy időben gyorsult fel Alexék kocsija is. 
- Juhúúúú! - mondta kicsit izgatott és ijedt arccal Zed, majd ahogy látta, hogy a sebességmérő milyen számot mutat, egy másodpercre becsukta a szemét.
- Rá kéne kapcsolódnunk a vonatra! Másképp nem tudunk bejutni -mondta Alex, majd e megfelelő alkalmat kereste a csatlakozáshoz.
- Mozgolódnak bent... cipelik Annet... -mondta Zed, majd ismét előre figyelt.
- Igen látom... mintha másik járműbe akarnák szállítani...

Zed megrázta a fejét, majd lefuttatott egy programot, ami a vagonok tartalmát és utasszámát igyekezett feltérképezni. A program pörgött, akárcsak az idő, és a deadoncsövekben az energia. 
- Az első két kocsi személyszállító, benne kereken 100 utassal. A utolsó három vagon már teherszállító, benne robbanó anyagok, fegyverek, és... egy hyperhajtású kisrepülő. 
- Azt hiszik le tudnak minket rázni a mocskok. De mi annál felkészültebbek vagyunk. Hívd Zenobiot! -parancsolta határozottan Alex - Szükség lesz a hyperrepülőgépére... méghozzá magam fogok beleülni.
- A teleportot akarod használni? -kérdezte Zed, miközben Zenobiot hívta. 
- Más nem jön szóba. Ő átveszi a kocsiban a helyemet. A parancs pedig a vonat rakományának elkobzása. Minden fegyverre és robbanó anyagra szükségünk lehet.
- Értettem. A teleportot bekapcsoltam... tárcsázd a számot, és már itt sem vagy!
A vonat és a kocsi pedig egymás mellett haladt. Zed riadóztatta a környéken a lázadókat, akik előbújtak rejtekhelyeikről, és jól felszerelt járműveikbe ültek. A vonat hajszája folytatódott. 

Alex eközben már a repülőgép hangárban volt, és a megfelelő légijárművet kereste. Minden másodperc számított, tudta, hogy most nem hibázhatnak, különben elveszíthetik Annet. A zöld repülőgép ötös kiálláson várta vezetőjét. Alex arcára egy halvány mosoly került, majd bepattant a repülőgépbe, felhelyezte sisakját, és ahogy csukódott az üveg, úgy izzította be a repülőgépet.
Ezzel párhuzamosan Zenobio, a görög származású fiatalember, már Zed mellett csücsült. Mint a vonat elfoglalásának vezetője, folyamatosan osztogatta a parancsot a lázadóknak, miközben a vonatból a hyperrepülő kisuhant, benne Anne-el. 
Zed állandó rádiókapcsolatban állt Alexszel, aki a chip jelzéseit is folyamatosan kapta.
- Ahogy gondoltuk... légi úton menekülnek. Kapd el a grabancukat! -mondta Zed, majd a kormányra csapott izgalmában.
- Úgy lesz Zed! Rajtuk vagyok! A vonatot meg fosszátok ki. 
- Vettem! Remélem hamarosan múlt időben nyilatkozhatom! Sok sikert!
- Köszi! Én is ebben bízom! 
Azzal a hajsza folytatódott. A földön és a levegőben...

Kicsi kislány porcukorral
Szívből jövő kis mosollyal.
Szeretettel Téged ölel
A felhőkről érted jött el.

 Sosem akartam többet, csak boldoggá tenni valakit... mert ha az, akit szeretek, boldog, akkor én is az vagyok...

Laramae Jones

...az ajtó kicsapódott. A csendet oly hirtelenséggel törték meg, hogy Anne testén végigfutott a hideg. Gyorsan megfordult, de mire lézerpisztolyát használni tudta volna, a nyakába lőttek egy kábítótüskét. A nő először térdre rogyott, előtte homályosodni kezdett a kép, majd eszméletét vesztve a földre zuhant. Támadója amilyen gyorsan tudott, cselekedett. Berohant, felkapta Annet, és rohant vele kifelé...

Ahogy kisurrant, úgy nyitott be Alex a szobába. Amint észrevette, hogy Anne nincs a helyén, és az ajtó tárva nyitva, habozás nélkül kirohant. Érezte, hogy a nő nem szabad akaratából távzott. Mire azonban kiért, rá kellett döbbennie, hogy elkésett... Anne nem volt sehol. 

Alex dühös lett. Kezét ökölbe szorította, majd egy hangos és mérges "francba" után visszafutott Anne szobájába, és riadóztatta Zedet...

Alex Smith... aki feleségül vette teljes titokban Annet... a pár pedig teljesen új életet kezdhetett. 

Alex életében is több volt a sötét folt, mint a tiszta. Ahogy Anne az elit osztag katonája volt, úgy Alex a kormány vezetőjének személyes testőre. Többet tudott a kormányról, mint mindenki más. A sötét titkok, a sok kivégzés, és kínzás... mikor felnyílt a szeme, rejtélyes módon eltűnt... a kormány azóta nem tudja, hogy él-e még.

Viszont Alex nagyon is élt. Élt a szebb jövőért, egy jobb világért... azt akarta, hogy feleségével egy jobb világban nevelje fel leendő gyermekeit. Tudta, hogy másképp nem megy, csak úgy, ha örök időkre elbuktatja a kormányt. Mint a lázadók vezetője és agya keveset mutatkozhatott emberek között. A kormány nem tudhatja meg, hogy a volt testőr él, különben lázadók jól kiépített hírhálózatának agya megszűnik. 

A kormány vezetőjének három testőre volt. Egy fehér, egy fekete és egy vörös. Alex volt a fekete. Ő képviselte az erőt a csapatban. A kegyetlen igazság a kormányról azonban őt is megálljra kényszerítette... a lázadók pártjára állt.

Alex és Zed ahogy tudott, autóba szállt, és nekiindult megkeresni Annet. A vezér nagyot sóhajtott, beállította a radart, majd társára pillantott.
- Bízom benne, hogy működik a chiped.
- Ne aggódj haver, Anne meglesz, a pasast, aki elrabolta, meg kinyiffan.
Alex megejtett egy pici mosolyt, majd beindította a motort. Az éjfekete járgány, mint a szél indult meg azon az úton, amin Anne elrablója is haladt.

A köd nehezítette a közlekedést, és a műszer, amivel nyomon tudták volna követni Anne támadóját, hirtelen eltűnt...kámforrá vált a kijelzőn. Alex megrezzent, majd Zed felé fordult kétségbeesetten. 

Vajon valami szörnyűséget tettek Anne-el?

Alex nagyot nyelt, majd beállt a legközelebbi parkolóba. Zed azzal próbálta nyugtatni, hogy nem a chip a hibás, hanem a radar döglött be, amivel követni tudják. A vezető nagyon ideges volt. Türelmetlenül rácsapott a kormányra, majd kiszállt az autóból. 

Pontosan rálátott a Zuru toronyra, ahol éveket szolgált, ahol annyi mindent látott. Bár ne látta volna, bár ne lett volna máshol annyi éven át. A látszat ellenére ő sem volt igazán megbékélve a múltjával, de mivel férfi volt, erősebbnek bizonyult testileg és lelkileg, mint Anne. Szemei összeszűkültek, tekintete tele lett haraggal. Tudta, hogy küldetését csak akkor teljesítheti, ha Anne is vele van, hiszen feltett szándéka, hogy a bukott kormány után ideiglenesen ő vegye át a staféta botot... és ehhez felesége jótanácsai is szükségesek.

A boldogító igen, amit kimondtak, azt nem csak egymásnak szánták akkor... hanem a világnak is. Igen, mi vállaljuk, mi megcsináljuk! Talán akkor, abban a pillanatban egyikük sem gondolta rendesen ezt végig. De tudták, külön-külön nehezebb lenne. De együtt, sikerülni fog...

...és Alex meg akarta találni Annet...

- Készen vagyok Alex! Ahogy mondtam, a radar romlott el! 
- Ah, na végre! - örült meg Alex majd visszaszállt Zed mellé.
- Már jelzi is! A keleti negyed felé tart! - tájékoztatta barátját.
- Akkor mire várunk? - azzal beindította a kocsit, és elindult a ködös úton...

 Részlet Anne Smith naplójából

Nem minden úgy történt, ahogy álmomban láttam. Amik napok alatt zajlottak le, azok percek alatt leperegtek előttem. Borzasztó volt ismét átélnem azt, hogy Persephoné lezuhant. Drága nővérem, akit úgy szerettem, pillanatok alatt törte össze magát. 

Az orvos csak annyit mondott: soha többet nem fog tudni járni...

Amint ez kiderült, Persephoné nagyon elkeseredett. Depresszióba esett, senkit nem akart látni, még velem sem akart beszélni. Kerek egy hétig egy sötét szobában ült, keveset evett, és ivott. Soha nem beszéltem olyan keveset a nővéremmel, mint akkor...

Egyik nap azonban fekete ruhás emberek érkeztek. Legalábbis akkor még úgy láttam őket... akkor súgták meg nekem, hogy ez maga az elit osztag. Nem szóltak hozzánk egy szót sem, de tudtuk, ha ellenkezünk, lelőnek minket. Flora, a nagynéném szorosan fogta a vállamat, ezzel jelezte, hogy ne mozduljak. Néztem, ahogy kutatnak a sátrakban, a faházakban, feldúlták a szobákat. Éreztem, ahogy a haragom egyre növekszik. Hogy tehetnek ilyet? kérdeztem magamban, és ökölbe szorítottam a kezeim. 

Akkor rezzentem meg, amikor a nővérem szobájába rontottak. Hallottam, hogy kérdőre vonja a sötét alakokat, akik szó nélkül megragadták, és kiráncigálták az ágyából, majd a szobájából is. Persephoné sikított, sírt... én pedig nem bírtam tovább. Elrugaszkodtam, és az osztagosok felé futottam... nagynéném kiáltotta, hogy ne, de sikolyát egy térdlövéssel díjazták. 

De nem álltam meg... annak ellenére, hogy eldördült egy lövés, és Flora nyögött és vérzett. Az osztagos meglepetten nézett rám, és amikor megöleltem Persephonét, a férfi a fejemhez fogta a lézerpisztolyát... Meg akarsz halni? -kérdezte hulla komolyan.
A szemeibe néztem... nem féltem tőle, mi több, lenéztem őt... 

...ezzel a lendülettel arcon köptem...

Persephoné nagy szemeket meresztett rám, én pedig rámosolyogtam. Meg akartam védeni... mert szerettem.

...és itt elvágták. Nem tudom mi történt pontosan ezután. Később elmesélték, hogy elkábítottak, és az elit osztag bázisára hoztak. 

A bázis egyik titkos szobájában ébredtem fel, egy fém asztalhoz láncolva. Nem tudtam forgatni a fejemet sem, mert a nyakam is az ágyhoz volt rögzítve. Ahogy tisztult előttem a kép, láttam, hogy minden fém a szobában, kivéve a kamerát, ami a sarokból figyelt rám. A piszkok! Nem estem pánikba, éppen hogy a szabadulásomon gondolkoztam, és azon, hogy meg akarom találni a testvéremet.

Ekkor kinyílt az ajtó, és két férfi sétált be rajta. Az egyikük Joe volt, a másik pedig akit leköptem. Elfogott ismét az undor, és legszívesebben megint beterítettem volna az arcát. De Joe az ajkaimra tette a kezét, és csöndre intett. Ne most, kislány... súgta, és a jobb oldalamra lépett. Van egy jó hírem. A nővéred meggyógyulhat, ha segítesz neki. Van ugyanis gyógyszer arra, hogy ismét járjon. De ez nagyon sok pénzbe kerül.

Nem akartam hinni a fülemnek... nem tudtam elsőre mit reagálni, csak a meglepett, kérdő tekintetem beszélt kettejüknek. Joe folytatta: Viszont erre pénz kell, és leggyorsabban úgy tudod összeszedni, ha belépsz az elit alakulatba. 

Levágtam egy grimaszt. Nem akartam nekik dolgozni, de ha ez az egyetlen esély, hát legyen. Meg akartam menteni Persephonét. Ha ez az egyetlen esély erre, hát legyen. Ránéztem Joera, bólintottam, majd a másik férfi megnyomott egy gombot. Ez nyitotta le az összes bilincset rólam, majd Joe felsegített. 
Az osztag, amibe hamarosan belépsz is csak az emberek javát akarja... látod? Ezért mentünk hozzád is. Meg akartuk gyógyítani Persephonét.

Elhittem nekik, szemem felcsillant, majd arra a férfire néztem, akit arcon köptem. A pasas felsóhajtott, majd bólintott. Nem éreztem, hogy bocsánatot kéne kérnem tőle, hiszen nagyon ellentmondásosan viselkedett. Megkérdeztem Joet, hogy mégis akkor miért lőttek bele a nagynéném lábába, aki erre megadta az egyszerű választ: Mert ő lázadó... 

Most sem értettem... hiszen én is lázadtam ellenük, és csúnyán is viselkedtem. Továbbra is nagy szemekkel néztem Joet, aki kiegészítette: ... de te a nővéred javát akartad. Védeni akartad, szeretted. Ők nem akarták megvédeni, nem futottak oda hozzá. De te igen...

Újabb kérdés született az agyamban, amit nem haboztam feltenni: Dehát akkor miért nem mondtátok ezt? Rövid és tömör választ kaptam: Ezt majd meg fogod érteni, ha belépsz.

Ezt követően vezettek ki a furcsa szobából, oldalamon a két férfi sétált. Őrlődtem, nem tudtam, helyesen cselekszem-e, de azt tudtam, hogy a nővérem egészsége most mindennél fontosabb. Meg akarom tanulni az elit osztag titkait és össze akarom gyűjteni a pénzt Persephoné gyógyszerére... egy karnyújtásnyira éreztem magamtól.

Akkor még nem sejtettem, hogy mibe fogok. Úgy csorgatták belém az ideológiájukat, mint a mézet a teába... lassan. Minden, akkor és abban a helyzetben teljesen igazságosnak tűnt. Egy teljes könyv szólt a testbeszédről, az emberi érzelmekről. Ezt mind meg kellett tanuljuk, mert az elit osztagosok nem beszélnek - csak különleges esetekben - csak cselekszenek, ezért mindent az arcról és a testről kell leolvasniuk. 
Az érzelmeinket el kell rejtenünk, mert a feladataink sokszor szívfacsaróak, kegyetlenek lehetnek, de mind a lázadók ellen irányul.

A lázadók. Akik félnek és megvetik a kormányt. Akik szótlanul nézik, ha jön az osztag, és nem élteti az osztagot. A kormány jót akar, a kormány szent, a kormány az ideál...

Az elmélet után jött a gyakorlat. Szimulációk, célbalövések... minden amit egy elitnek tudnia kellet. Nem is tudom hányféle fegyverrel ismerkedtünk meg, de azt tudom, hogy minden képzett elitesnek joga volt komoly, biológiai fegyverek aktiválására is. Mi magunk voltunk a gomb a halálhoz..... mi akkor az életnek tanultuk.

Kerek egy évembe telt, mire kiképeztek. Legyőzhetetlennek, hihetetlenül erősnek éreztem magam. Rendet akartam tenni. Rendet a lázadó között.

Miután bejelentették, hogy felkészültem, megkaptam az egyenruhámat, és hozzá külön a nyakkendőmet. A kiképzőm elmesélte, hogy mit jelent a nyakkendő: Ez maga a hűség jelképe. Jelzi, hogy szolgálod a kormányt, és elismered, hogy országunk igazságra és rendre ítéltetett. Végighúzta az ujját a fehér csíkon. Tudod mi ez? -kérdezte. 

Némán néztem a kiképzőmet, aki kihúzta magát, és helyettem válaszolt: A kormány vezetője. A feketék között a fehér. Ha hűségesen szolgálod, akkor találkozhatsz vele... ezentúl a neved: 12!

Egy szám... ezzé lettem. Akkor nagyon büszke voltam rá. Beálltam a sorba, kezemben a ruhával, és izgalmamat rejtve vártam a pillanatot, hogy magamra ölthessem a halálos egyenruhát. 

Itt nem voltam ember... itt egy agymosott szám voltam. Egy szám, aki öt évig ölt...

...és Persephonét teljesen elfelejtettem...

  Minden másodpercek alatt történt... Zed egy nagyot nyelt, mikor meghallotta az első érhető mondatot. Eszeveszett módon, idegesen értesítette bajtársát a fejleményekről.

Zed és Anne szorgalmasan készülődött a bevetésre. A nő minden fontos kelléket összepakolt, beleértve a kötélpisztolyait is. Miután Zed összecsomagolt, kíváncsian Anne-re pillantott, majd megkérdezte:
- Igaz, hogy tinédzser korodban cirkuszi akrobata voltál?
- Igen... de ez most hogy jön ide?
- Csak tudod, azon agyaltam, hogy Alex nem hiába minket bízott meg ezzel a nehéz feladattal. Az a torony marha nagy, Anne... olyasvalaki kell, aki nem fél a mélységtől.
Anne felsóhajtott, majd ahogy az utolsó fontos dolgot is elrakta, Zedre nézett:
- Igen, 10 éves koromban léptem be a cirkuszba, és 18 éves koromig légi akrobataként dolgoztam. Utána úgy éreztem az egész csak tinikori baromság, ott hagytam a cirkuszt, és a kormány szolgálatába álltam...
- Érett döntésnek tűnt akkoribban... -sóhajtotta a kutató, majd barátian megveregette társa vállát.
- Akkor még nem tudtam, hogy magam ellen cselekszem. A kormány akkor egyet jelentett számomra a biztonsággal és az igazsággal. Elvakult voltam, hagytam, hogy a szemem becsapjon. Holott a szemünk a leginkább becsapható érzékszervünk.
- Viszont Anne, én nagyon örülök neki, hogy végül magadhoz tértél. Nem sokan jutnak el maguktól idáig -bólogatott nagyokat Zed.
- Ha el is jutnak, akkor sokkolja őket a tudat, hogy csak bábok és a jólét csak álca -kapta közben a hátára Anne a hátizsákját - Na, gyere, még összedől a torony, mielőtt bármit is csinálnánk! - indult előre a nő, maga mögött hagyva a habozó Zedet.
- H-hé, várj meg! Nélkülem úgy sem indulhatnál el! -rohant Anne után a férfi.
- Nem, de most, hogy végre összeszedtünk mindent, indulhatunk is. Ülj az anyós ülésre, én vezetek! -nyitotta ki az ajtót Anne, és pattant a kormány elé.
- Ne má'! Én akarok vezetni! -görnyedt össze csalódottságában a kutató, és dobta a hátsó ülésre a cuccait ezzel egyidőben.
- Nem tűrök ellentmondást Zed! Vagy beülsz ide mellém, vagy itt hagylak a tudományos képzelgéseiddel együtt! - türelmetlenkedett Anne, és sürgetően befelé integetett.
Zed nem szerette, ha Anne dirigált neki, de be kellett lássa, társában több energia volt, mint benne egész évben. Tudta, rábízhatja magát.
- Oké, legyen -nyugodott végül bele Zed, majd bepattant Anne mellé - Aztán csak óvatosan! - hajolt közelebb.
- Ne aggódj, tudom, mi a jó -mosolyodott el sokatmondóan Anne, és beizzította a deadont a kocsiban - Indulunk!
A kocsi pedig kilőtt...csakúgy mint majdnem Zedből a kaja...

***

- Uram, azt hiszem a lázadók egyre több és komolyabb adathoz jutnak hozzá. Ha kiderítik mire készülünk, akkor romba dőlnek a terveink... -aggodalmaskodott egy alacsony, kövérkés, szemüveges férfi, kezeit tördelve főnöke előtt. Tekintetét leszegve beszélt csak vezérével, kinek arcát sötét homály fedte. Fehér, jól vasalt katonai ruháját több tucat, kitüntetés tarkította. Ruhájának ujján három aranyozott csík csillogott, kezén pedig hófehér kesztyűk, melyek díszes, rubinkövekkel kirakott trónjának karfáján pihentek. Hallgatva titkárát, ujjai idegesen járni kezdtek, majd mély, sejtelmes hangon egy kisebb szünet után reagált a szavakra:
- Nem tetszik a hozzáállásod Pierre. A Zuru torony bevehetetlen, hadseregünk pedig épp most jutott hozzá a technológia legfelső fokát képező titkos vegyületünkhöz. Azt hiszem, lázadó pajtásainknak ezennel befellegzett.
- Megnyugtató, hogy így gondolja uram, de... azt hiszem van valami, aminek nem fog örülni -tördelte tovább a kezeit Pierre.
- Ez már rosszul kezdődik. Mégis miről van szó?
Pierre ideges matatásba kezdett, fekete mappájában, melyen a már jól ismert fehér csík húzódott. Egy fényképet húzott ki a papírok közül, majd mutatta fel urának.
- Nagyuram... azt hiszem megtaláltuk Miss Jonest.
A képen egy hosszú, barna hajú, átlagos testalkatú nő volt, kezében papírokkal.
- Szóval igazak a hírek, hogy túlélte a tüzet -reagált holt nyugalommal a főnök.
- Igen uram. Vélemény szerint pedig komoly veszélyforrás. Szinte mindent tud rólunk, és kiszolgáltatottá tesz minket, valamint...
- Elég legyen! - változott meg pillanatok alatt a vezér hangneme és hangulata-  Tudod, mi a dolgotok! Megkeresni a lányt, majd a színem elé hozni... élve!
Pierre hajlongani kezdett, eszeveszett japán stílusban, majd ahogy tudta szedte a lábát kifelé. Ekkor már nem volt tanácsos ura szeme előtt maradni.

***

Anne és Zed közel egy órás kocsikázást követően érkeztek a Zuru torony közelébe. A nő leállította a járművet, majd egy sóhaj után rendezgetni kezdte a frizuráját a tükörben.
- Hogy tudsz te ilyen nyugodt lenni? Jelenleg a Zuru torony bepoloskázására készülsz, bármikor lebukhatsz, és te még a hajadat igazgatod?
- Nem hiába, észkombájn. Így nem mehetek be, még felismernek -húzott magára egy hidrogénszőke parókát Anne.
- Heh... ez a hajszín borzasztó, honnan jutott az eszedbe...?
- Zed, én még jobban utálom, mint te, de hidd el, ebben még a saját anyám sem ismerne fel -kezdte meg közben a sminkelést Anne.
- Izé... oké. Azt hiszem nem vagyok az álcázás neves szakértője -nyelt egy nagyott Zed.
- Neked csak az a feladatod, hogy navigálj. Hála Alexnek, a torony térképe a kezünkbe került, így nekünk már csak az útvesztőben kell helytállnunk. Ugye te is eleget tanulmányoztad a térképet? - tette a hangsúlyt az "eleget" szóra Anne.
- Nyugi, minden rendben lesz. A programot is tudom irányítani, ha meg baj van, minden vészkijáratot ismerek.
- Első feladat...megzavarni a torony irányítóberendezését. Ez lesz a könnyebbik dolog. A poloskázás lesz nehezebb. Az épület ugyanis olyan anyaggal van bevonva, ami kifelé nem sugároz rádiójeleket...
- Akkor Alex mégis hogy gondolta? -értetlenkedett Zed.
- Buta vagy Zed... a torony a központ, rádiózni pedig kell. Az épület legtetején van egy nagyobb lyuk. Oda fogok elhelyezni egy berendezést, ami felveszi a beszélgetéseket, amiket a guru folytat a többi emberével. A főnök legendák szerint legfelül is lakik.
- Micsoda eszek vagytok. Csak azt nem tudom, miért nem Alex jött veled?
- Titok. Ezt csak én, meg Alex tudhatja -szállt ki közben Anne - Innentől tied a pálya, Zed. Kapcsold be a programot, és maradj a neten. A szemüvegemen kérem az adatokat... rádió híjján -azzal egy egyszerűnek tűnő szemüveget tett fel magának.
- Sok szerencsét! -intett Zed, majd a határozott nő után pillantott - Őrült egy csaj, de ettől jófej.

A városi forgalom aznap hatalmas volt, Anne szépen elvegyült a tömegben. A monumentális nagyságú Zuru torony tekintélyt sugáró oszlopai és ablakai pedig csak még riasztóbbnak hatottak Anne szemében. Nem akart ide visszatérni, de tudta, másképp nem mentheti meg becsületes társai életét. A kormány által kiépített jólét csak álca volt, mindent, amit a kormány adott, pillanatok alatt elveheti, ha akarja. Céljának érezte, hogy megszabadítsa népét a gonosz kormány uralma alól.
Szőke tincseit helyére libbentve lépett be a Zuru toronyba. A jeleket folyamatosan kapta Zedtől, aki üzeneteket is küldött.

"Most az irodai részlegen vagy. 30 emeleten keresztül csak irodák. A 31. már kormányterület. Onnan már igazolványt kérnek."

Anne arcára mosoly került, ahogy a szöveget olvasta. Pontos terve volt, és tudta hogyan vigye véghez. A hatalmas hall végében tizenöt lift sorakozott, mind az irodai és kormánybeli dolgozók kiszolgálásra. A nő a középső felé vette az útját, majd amint belépett, megnyomta a 29-es gombot.
Zed meglepetten figyelte Anne mozgását. Idegesen beleharapott húsos szendvicsébe, majd morzsás kezét fekete hajába túrta.
- Mit csinál?
Anne, amint a huszonkilencedik emeletre érkezett, határozott lépésekkel indult meg egy elzárt termecske felé. A termet kódzáras ajtó védte, de úgy tűnt, Anne tudja a dolgát. Bepötyögött egy hat számból álló kódot, majd a terem ajtaja sípoló hang kíséretében kinyílott.
- Kösz, Alex - mondta magában Anne, és besétált a terembe.
Ebben a helyiségben,  vagy egy tucat elegáns, mélyen dekoltált inget viselő felszolgáló lány sürgött-forgott. Anne megigazította melleit, majd odasétált a főnökasszonyhoz:
- Sarah Williams vagyok. Jöttem szolgálatba... -azzal femutatta hamisított papírjait.
A főnökasszony átvette a papírt, majd végigolvasta. Minden pontosnak és hitelesnek tűnt. Végigmérte Annet, majd intett neki.
- Jöjjön. Most azonnal kezdhet is! -fogta rövidre a nő, majd egy öltöző fülkéhez vezette Annet - Szóval, a papír szerint a kormány embereit szolgálja ki. Lentről, felfelé haladva szolgálja ki azokat, akik kávét, teát, süteményt, frissítőt kértek. Legyen udvarias és türelmes, lassan kopogjon, ha irodába megy. Ha a legeslegfelső emeletre kérik, akkor várja ki, még átmotozzák. Háromszor kopogjon, és lehetőleg lassan. Ha nem hívták fel, akkor ne menjen SOHA, a 66. emeletre.
Anne ekkor lépett ki, csinos, könnyed felszolgáló ruhájában. Kedvesen mosolyogott, majd "főnökére" nézett - Akkor, mi az első feladat?
- Itt a lista. Sorban, nyugodtan menjen. És igen. Mosolyogjon! - a lebegő tálcákra mutatott. Vigye a 134-es sorszámút, az az öné - adott a kezébe egy irányítót a nő.
Anne bólintott, majd megindult a tálca felé. Nem totojázott sokat, meg is indult a lift felé. Igazolványa, amit kapott, korlátlanul engedte emeletről emeletre. Ezalatt folyamatosan tartotta a kapcsolatot Zeddel, aki mint egy filmet nézte a rejtett kamerán Anne mozgását.
A nő eleinte sorban haladt, nem keltve ezzel semmifelé feltűnést. A kávék fogytak, az elégedett kormánypártiak pedig nem tudtak betelni a bögyös szőke kedvességével. Mikor pedig már közel húsz szomjas nőt és férfit itatott meg, Anne ildomosnak látta az időt, hogy a tetőre merészkedjen.
- A 66. emelet, mi? Nekem nem is az kell. Hanem a 67.! -ekkor megnyomta a makulátlan hatvanhetes gombot, majd másodpercek alatt a sötét gépházba érkezett.
Tudta azonban, hogy ki nem léphet, mert ezzel a kamerák felveszik, és riadóztatják az őröket. Anne azonban a zsebébe nyúlt, és egy picike fegyverszerűséget vett a kezébe... egyenesen a pénztárcájából.
- Mindig szerettem az egyszer használatos, műanyag pisztolyokat. Az egyszerhasználatos fényképezőgépekre emléleztetnek. Micsoda nosztalgia! -gondolta magában Anne, majd becélozta az irányítóberendezés szívét. Annak közepén sok-sok gomb sorakozott.

"Mindenbizonnyal a kék gomb teszi passzív módba a kamerákat. Ez a passzív mód öt kerek percre elsötétíti a kamerákat. Siess, mert a karbantartó gyorsan ideérhet, te meg lebukhatsz." - érkezett a súgás lentről.

Anne pedig értette a dolgát. Egy parányi golyócskával gondolta megnyomni a kék gombot. A golyó gumiból volt, tehát sérülést nem okozhat a szerkezetnek. Bemérte a pici kékséget, majd lőtt...telibe!
A kamerák pedig aludni tértek. Anne ezt követően gyorsan megnyomta a 70-es gombot. Ahová elhelyezheti lehallgató készülékét.
Zed körmét rágva leste, ahogy Anne idegesen topog, majd ahogy a lift megnyílik elétárul a deadonnal működő adóvevő.
Anne levette fehér kesztyűjét, majd hőállót húzott fel. Kezébe vette különleges anyaggal bevont apró lehallgatókészülékét, majd a forró, deadonnal működő tartály legaljára helyezte. Ekkor leadta a jelet Zednek.
Zed pedig boldogan aktivizálta is a szerkentyűt.
- Hehe, micsoda isteni sistergés... kezdhetem a vételt!
Arra azonban nem számított, mi lesz az első értelmes mondat, amit felvesz:

Megvan! Miss Jones...
 

https://www.youtube.com/watch?v=lVrlHM0n3pQ
 

- Micsoda? Ezt nem hiszem el! - döbbent le a hír hallatán Anne, miközben kezeit értetlenül széttárta - Újabb elit alakulat? Én azt hittem nem képeznek ki több elit alakulatot.
- De... egy órával ezelőtt végigsöpört az elit alakulat a főváros keleti negyedének egyik utcájában. Két emberünk odalett. Azt hiszem egyre kifinomultabbak a kémhálózataik - vonta le a következtetést Alex.

Anne csak bámult maga elé. Erős fájdalom hasított a szívébe, majd lassan leült a legközelebbi székre. Fél perc merengés után határozottan társára pillantott, majd nagy sóhaj után így szólt:
- Az elit alakulatnak egyetlen fegyvere van, és az a lelkiismeret. De az egyik alakulati tagnak sincsen. Olyan kiképzést kapnak, ahol beléd nevelik, hogy a gyilkolás a gyógyszere a lázadásnak, és az engedelmességnek.
- Tudom, hogy nem könnyű Anne, de próbálj emlékezni. Mi az, ami téged ráébresztett arra, hogy amit teszel, az nem más mit kegyetlenség?
- Nem tudom Alex... vagyis... azt hiszem tudom -ekkor mélyen a férfi szemeibe nézett, majd ahogy egy tiszta könnycsepp végigfolyt puha arcán, kimondta - Isten...

***

Ködös éjszaka köszöntött a városra. Fényre csak az utcai világítástól várhattak a kései hazatérők. Egy magas, szakállas, ballonkabátos férfi próbált előrehaladni a keskeny utcácskákon, kezeit zsebrevágva. Lehajtott fejjel közlekedett, arcát fekete kalapjába rejtette. Olyan volt, mint egy detektív... de mégis több annál. Egy menekülő detektív.

Ekkor egy omladozó épület elé érkezett, a keleti negyed egyik legelhagyatottabb csücskébe. A lázadók egyik kedvelt találkozó helye volt ez, és nem egy csata folyt már a helyszínen a kormány emberei és a felkelők között.

A férfi körbenézett, majd bekopogott a rozsdás ajtón. A kopogás visszhangzott az üres ház falai között. A kalapos toporogni kezdett, ugyanis sürgetett az idő. Amint azonban meghallotta a lassú lépéseket, felcsillant a szeme. A kilincsre szegezte tekintetét, majd a kinyíló ajtó mögé pillantott.

Egy 60-as éveiben járó nő állt előtte. Őszülő, egyenes haja a válláig ért, fekete, őszinte szemei pedig döbbenten meredtek a jövevényre. A meglepetéstől kezét a szája elé kapta, majd önkénytelenül is sírva fakadt.

- Joe... kisfiam... - azzal megölelte a férfit, aki boldogan fonta karjait édesanyja köré, és puszilta meg verejtékező homlokát. Mindketten remegtek a viszontlátás okozta kellemes érzéstől - Azt... azt hittem meghaltál... - mesélte az édesanya, majd fiára nézett.
- Új életet nyertem anyám - mosolyodott el Joe - Sőt... örökké élek majd, és ez neked is megadathat! -simogatta meg anyukája arcát a férfi.
- Miről beszélsz fiam? Csak nem az elit alakulat egyik hülyesége ez már megint? Ugye nem?

Joe kicsit megrezzent, de még mindig nyugodt volt. Boldogan mosolygott tovább anyjára, majd lelkesen előkapott egy pici deadont a zsebéből.
- Látod? Deadon... ezzel örök életet nyerhetünk. Csak megfelelő módon kell beültetni az emberbe és kész... Örökké élhetünk!

Az anyuka a parányi kőre pillantott, majd nem sokkal ezután egyetlen fiára. Látta a szemeiben, hogy mennyire boldog. Azonban ő nem volt ennyire lelkes az ötlet hallatán.
- Nem... nem fiam. Én nem akarok örökké élni, és ha te ezt deadont... magadba ültetted, akkor kérlek, az Isten szerelmére, szabadulj meg tőle, és gyere haza... élj emberként...

Joe rázni kezdte a fejét, majd eltéve a deadon darabot a zsebébe két kézzel megragadta anyja vállát, majd mélyen a szemeibe nézett.
- Anya, ne beszélj butaságokat! Te most utasítod vissza a csodát, az ember alkotta csodát! Nem fog fájni... ígérem, és utána boldogok lehetünk, örökké, hallod? Örökké!
- Nem, nem fiam... erre nem fogsz rávenni. Ez is valami kormány alkotta csapda. Báb vagy most is, a kormány bábja fiam, nem veszed észre? - próbálta meggyőzni fiát az elkeseredett nő.
- Nem érted anya! Ez csoda, nem csapda! Ezzel bemutattunk Istennek, hogy nézd! Létrehoztuk a deadont, örökké élhetünk!
- Isten nagyobb annál, mint sem hiszed, buta fiam... -könnyezett az anyuka, majd két kezével átfogta fia arcát - Fiam... köpd ki, vagy nem tudom hogyan, de... távolítsd el magadból a deadont, és gyere haza...

Joe szemei zölden megvillantak egy pillanatra, majd arckifejezése szigorúvá vállt.
- Utoljára kérlek anya... gyere velem, hallod?? -szorította meg erősebben az idős hölgy vállait.
- Nem... nem fiam, de kérlek, ne szoríts ennyire, kérlek... ez fáj!

Joe egyre erősebben szorította anyját, majd ellökte magától az asszonyt, és dühösen ránézett.
- Nem... miért nem? Talán félsz anyám? Ettől nem is kellett volna, de tőlem most igenis kell. Ellent mertél mondani nekem, és ha ellent mondasz nekem, akkor ellen szegülsz a kormánynak is!
- Kicsi fiam... miért csinálod ezt? Becsapod magadat... és a barátaid is -ekkor felállt, és elindult Joe felé - Gyere haza, kérlek.

De Joe nem akart haza menni. Villám gyorsan előkapta lézerpisztolyát, majd ugyanilyen gyors mozdulattal lőtte le édesanyját. A nő döbbenten meredt egyetlen fiára, és utolsó csepp erejével még elért hozzá, és megölelte őt...
- Mindennek ellenére... szeretlek fiam... -azzal lehunyta sötét szemeit, és lecsúszott az árulóról, Joeról.

Aki egyszer már meghalt.....

***

Anne a legfrissebb híreket böngészte parányi számítógépén. A kormány legújabb intézkedései nem hoztak hosszútávú, komoly változásokat a gazdaságban, és a jólétben sem, de a kormány váltig állította, hogy a többi bolygórendszerrel remek a kapcsolat, és a kereskedelemben pozitív előrendülés kezdődött. Anne tudta, hogy mindez hazúgság. Az emberek mindent elhittek, miközben a mindenttudó kormány lassan tönkretette a bolygót...

Alex egyik legjobb barátjával, Zeddel, a lázadók szorgalmas kutatójával érkezett a parányi gyűlésterembe, ahol Anne olvasgatott. Alex Anne-re nézett, majd karba tett kézzel a nőre nézett.
- Újabb bevetésre indulunk. Ezúttal te és Zed. Cél a Zuru torony.

Anne felkapta a fejét, majd pislogva Alexre meredt:
- A Zuru torony? De hiszen az a kormány főépülete!
- Nem olyan biztos, Anne... van egy olyan érzésünk, hogy a kormány mindenkit átvág. Erre a feladatra, hogy kiderítsük, hogy a Zuru torony valóban olyan fenséges-e, mint azt sokan gondolják, ti ketten vagytok a legalkamasabbak!

Zed, aki a legfiatalabb volt a bandában, lelkesen elmosolyodott, majd rámosolygott Anne-re.
- Minél előbb indulunk, annál hamarabb végzünk! Jó lesz! -lelkendezett Zed, majd rákacsintott Anne-re.
- Jó... - bólintott a nő, majd felsóhajtott, ugyanis veszélyt érzett a levegőben. Kedvén némileg Alex és Zed lelkesedése javított, de tudta, hogy a Zuru torony közelében sok jó nem történhet...
 

Részlet Anne Smith naplójából:

Muszáj szavakba foglaljam azt, ami velem történt. Ez egy olyan dolog, amit senki nem tud rólam, még Alexnek sem beszéltem róla. De valakinek el kell mondjam, és az te vagy, kedves naplóm...

Kerek egy éve történt, még javában a kormány szolgálatában álltam. Fekete, elegáns, díszkatonai egyenruhát viseltem, csakúgy, mint a kormány összestöbbi testőrbábja. Az egyetlen nő voltam, rajtam kívül erős, izmos férfiak alkották a sort. 

Fekete, hosszú nyakkendőnkbe belekapott a viharos szél. Arcunkon azonban érzelmek nem mutatkozhattak. Előre kellett tekintenük, előre a vadul hullámzó víz felé. Tudtunk valamennyien, hogy az oldalunkon függő lézerpuskát ma nem dísznek hoztuk magunkkal. A horizonton egyre több és több fekete felleg tűnt fel, és ahogy a villámok is cikázni kezdtek, bele csapva a háborgó tengerbe, tudtuk, itt az idő. 

A tábornok megadta a parancsot. Személyesen ő nem volt velünk, a fülünkön lévő parányi rádión tartotta velünk a kapcsolatot. Amint meghallottuk a "vigyázz" a "balra át" és az "indulás" parancsokat, menetelve indultunk meg a part mentén. Csak előre nézhettünk, a tenger és minden mást ki kellett zárjunk magunkból. 

A masírozás előtti egy óra volt a legkeményebb. Joe, a legjobb barátom szerint a tábornok titkos hadjárata most mindannyiunkat a biztos halálba küld. Mindezt nyakkendője igazgatása közben mondta... annak a nyakkendőnek a kötése közben, ami szimbolizálta a kormány politikáját: szélsőséges és embertelen. A fekete alapon egyetlen egy ferde fehér csík húzódott. Senki sem tudta mit jelenthetett ez a fehér csík... erre én is csak később jöttem rá...

Mentünk, mentünk és mentünk. A tábornok irányított minket... egyenesen a piactér felé. A piacon férfiak, nők és gyermekek jártak fel-alá. Megrémültek, amikor megpillantották az elit osztagot. Egy nő hangosan felsikoltott, majd elordítva a "sátán" szót menekülni kezdett. 

Harci alakzatba álltunk...egy-egy társam előkapta a lángszóróját, és nekiálltak felgyújtani a faházakat. Én sortűzre kaptam parancsot. "12-es, lőjjön le mindenkit, akit csak lát!"

Ez volt a nevem akkor: 12-es. Nem voltam több egy számnál. Joe a 13-as számot viselte. Mellettem állt, és együtt lőttük az embereket. Rezzenéstelen arccal gyilkoltuk őket......... sosem bocsátom meg magamnak, amit akkor tettem......ártatlan embereket gyilkoltam le, csak mert a kormány úgy gondolta, a piac a kormány ellenes brigád titkos helye. 

Menekültek előlem. A zsebemből előhúztam egy kést, majd azt az egyik férfibe dobtam. Remekül tudtam a késsel bánni, kezemben ez a fegyver több volt, mint halálos. Joe végül eltávolodott tőlem, és teljesen eltűnt a tömegben. Nem törődhettem azonban vele, nekem most a célra, a parancsra kellett összpontosítanom. 

Körülbelül 40 percbe telt, mire megtisztítottuk a teret. Mikor már már csak mi voltunk a helyszínen, arra kaptunk parancsot, hogy álljunk kör alakzatba... Joe rám nézett. Először mutatott érzéseket. Olyan volt a tekintete, mint még soha. Búcsúzott... ebből tudtam, hogy a tábornok minket is a halálba akar küldeni. Nem értettük, hogy mi a célja ezzel, hiszen az elitre még sokszor szükség lehetett volna.

Joe azt mondta: túl sokat láttunk, túl sokat tudunk, és ezért túl veszélyesek vagyunk. Olyanok vagyunk mi, mint a cipők. Ha sokat használnak, elhasználódunk, és újat veszünk. Ez a mi sorsunk is. A csere... vagyis a leszerelés ami egyenlő volt a halállal. Mikor engem ide besoroztak, magam sem hittem, hogy ilyen lesz. Azt hittem az elit rendet tart, azt hittem az ELIT az, aki majd harmóniát teremt.

Kiléptem a körből... akkor és abban a percben. Tiltakozólag letéptem a nyakkendőmet, és a tűzbe hajítottam. A tábornok minden bizonnyal látta amit tettem, kitüntetésekkel tarkított szobájának közepén, hatalmas 3D-s monitorjáról. Azt mondta álljak vissza, és 101-es parancs!

A többiek kivétel nélkül fejbe lőtték magukat. Joe is ezt tette... De én nem! Megvártam, még elér a tűz...

Igen... a tűz...

Éreztem, hogy belém kap... egy hatalmas ordításra emlékszem, onnantól fogva minden megszakadt. 

A következő, amire emlékszem, egy nagy fehér folyósó volt, mellettem fehér ruhás, szárnyas lények. Kerekes hordágyon toltak be egy műtőasztalra. Fájdalmat nem éreztem, viszont éreztem az égett hús szagát...a saját húsmét....

A szárnyas, arctalan lények rámnéztek. A fejüket rázták szánakozva. Arcomon kibuggyant egy könnycsepp, végigfolyt égett arcomon. 

Ekkor egymásra néztek, és bólintottak... ekkor közvetlen felettem egy víztükörhöz hasonló valami jelent meg. Magamat láttam benne, teljesen szétégve. Magamra sem ismertem... szörnyeteg voltam. Szószerint... kívül és belül is. Gyilkos... ez visszhangzott akkor bennem. Te gyilkos, te szörnyeteg! 

Tovább peregtek a könnycseppek az arcomon... egyre nagyobbak, és súlyosabbak. Ahogy bűneim bánni kezdtem, ahogy ordítani kezdtem Isten felé, úgy éreztem, hogy elkezdtem belül megtisztulni... és ahogy tisztultam, úgy tisztult a felettem lebegő víztükrön a bőröm is. Láttam magam... teljesen hibátlanul, egészségesen. De csak ott voltam hibátlan, magam még mindig égett voltam. Láttam a szemeimet is a tükörben. Tisztán csillogtak és őszintén... egy teljesen más nőt láttam magamelőtt. Nem akartam elhinni... 

Ekkor tudtam, velem még terve van az Égieknek. Igen, vállalom! Jóvá akarom tenni, igen, igen, igen! 

A víztükör ekkor egy az egyben rámzúdult...

Egy nagy adag szent víz... bőröm ismét a régi lett... szívemmel együtt. Ott, helyben, másodpercek alatt alakultam át... éreztem, ahogy a cseppek újranövesztik a bőrt a testemen, ahogy életet lehelnek a testembe és lelkembe.

Ott neveztek el Anne-nek... ami ennyit tesz: Isten kegyelme... új küldetés, új névvel...

Szívem ismét verni kezdett... és már a lázadók titkos termében nyitottam fel szemeimet. Ott ahol legkevésbé vártam, hogy életben hagynak... innentől kezdődött egy új fejezett... de ez már egy teljesen más történet...