- Micsoda? Ezt nem hiszem el! - döbbent le a hír hallatán Anne, miközben kezeit értetlenül széttárta - Újabb elit alakulat? Én azt hittem nem képeznek ki több elit alakulatot.
- De... egy órával ezelőtt végigsöpört az elit alakulat a főváros keleti negyedének egyik utcájában. Két emberünk odalett. Azt hiszem egyre kifinomultabbak a kémhálózataik - vonta le a következtetést Alex.

Anne csak bámult maga elé. Erős fájdalom hasított a szívébe, majd lassan leült a legközelebbi székre. Fél perc merengés után határozottan társára pillantott, majd nagy sóhaj után így szólt:
- Az elit alakulatnak egyetlen fegyvere van, és az a lelkiismeret. De az egyik alakulati tagnak sincsen. Olyan kiképzést kapnak, ahol beléd nevelik, hogy a gyilkolás a gyógyszere a lázadásnak, és az engedelmességnek.
- Tudom, hogy nem könnyű Anne, de próbálj emlékezni. Mi az, ami téged ráébresztett arra, hogy amit teszel, az nem más mit kegyetlenség?
- Nem tudom Alex... vagyis... azt hiszem tudom -ekkor mélyen a férfi szemeibe nézett, majd ahogy egy tiszta könnycsepp végigfolyt puha arcán, kimondta - Isten...

***

Ködös éjszaka köszöntött a városra. Fényre csak az utcai világítástól várhattak a kései hazatérők. Egy magas, szakállas, ballonkabátos férfi próbált előrehaladni a keskeny utcácskákon, kezeit zsebrevágva. Lehajtott fejjel közlekedett, arcát fekete kalapjába rejtette. Olyan volt, mint egy detektív... de mégis több annál. Egy menekülő detektív.

Ekkor egy omladozó épület elé érkezett, a keleti negyed egyik legelhagyatottabb csücskébe. A lázadók egyik kedvelt találkozó helye volt ez, és nem egy csata folyt már a helyszínen a kormány emberei és a felkelők között.

A férfi körbenézett, majd bekopogott a rozsdás ajtón. A kopogás visszhangzott az üres ház falai között. A kalapos toporogni kezdett, ugyanis sürgetett az idő. Amint azonban meghallotta a lassú lépéseket, felcsillant a szeme. A kilincsre szegezte tekintetét, majd a kinyíló ajtó mögé pillantott.

Egy 60-as éveiben járó nő állt előtte. Őszülő, egyenes haja a válláig ért, fekete, őszinte szemei pedig döbbenten meredtek a jövevényre. A meglepetéstől kezét a szája elé kapta, majd önkénytelenül is sírva fakadt.

- Joe... kisfiam... - azzal megölelte a férfit, aki boldogan fonta karjait édesanyja köré, és puszilta meg verejtékező homlokát. Mindketten remegtek a viszontlátás okozta kellemes érzéstől - Azt... azt hittem meghaltál... - mesélte az édesanya, majd fiára nézett.
- Új életet nyertem anyám - mosolyodott el Joe - Sőt... örökké élek majd, és ez neked is megadathat! -simogatta meg anyukája arcát a férfi.
- Miről beszélsz fiam? Csak nem az elit alakulat egyik hülyesége ez már megint? Ugye nem?

Joe kicsit megrezzent, de még mindig nyugodt volt. Boldogan mosolygott tovább anyjára, majd lelkesen előkapott egy pici deadont a zsebéből.
- Látod? Deadon... ezzel örök életet nyerhetünk. Csak megfelelő módon kell beültetni az emberbe és kész... Örökké élhetünk!

Az anyuka a parányi kőre pillantott, majd nem sokkal ezután egyetlen fiára. Látta a szemeiben, hogy mennyire boldog. Azonban ő nem volt ennyire lelkes az ötlet hallatán.
- Nem... nem fiam. Én nem akarok örökké élni, és ha te ezt deadont... magadba ültetted, akkor kérlek, az Isten szerelmére, szabadulj meg tőle, és gyere haza... élj emberként...

Joe rázni kezdte a fejét, majd eltéve a deadon darabot a zsebébe két kézzel megragadta anyja vállát, majd mélyen a szemeibe nézett.
- Anya, ne beszélj butaságokat! Te most utasítod vissza a csodát, az ember alkotta csodát! Nem fog fájni... ígérem, és utána boldogok lehetünk, örökké, hallod? Örökké!
- Nem, nem fiam... erre nem fogsz rávenni. Ez is valami kormány alkotta csapda. Báb vagy most is, a kormány bábja fiam, nem veszed észre? - próbálta meggyőzni fiát az elkeseredett nő.
- Nem érted anya! Ez csoda, nem csapda! Ezzel bemutattunk Istennek, hogy nézd! Létrehoztuk a deadont, örökké élhetünk!
- Isten nagyobb annál, mint sem hiszed, buta fiam... -könnyezett az anyuka, majd két kezével átfogta fia arcát - Fiam... köpd ki, vagy nem tudom hogyan, de... távolítsd el magadból a deadont, és gyere haza...

Joe szemei zölden megvillantak egy pillanatra, majd arckifejezése szigorúvá vállt.
- Utoljára kérlek anya... gyere velem, hallod?? -szorította meg erősebben az idős hölgy vállait.
- Nem... nem fiam, de kérlek, ne szoríts ennyire, kérlek... ez fáj!

Joe egyre erősebben szorította anyját, majd ellökte magától az asszonyt, és dühösen ránézett.
- Nem... miért nem? Talán félsz anyám? Ettől nem is kellett volna, de tőlem most igenis kell. Ellent mertél mondani nekem, és ha ellent mondasz nekem, akkor ellen szegülsz a kormánynak is!
- Kicsi fiam... miért csinálod ezt? Becsapod magadat... és a barátaid is -ekkor felállt, és elindult Joe felé - Gyere haza, kérlek.

De Joe nem akart haza menni. Villám gyorsan előkapta lézerpisztolyát, majd ugyanilyen gyors mozdulattal lőtte le édesanyját. A nő döbbenten meredt egyetlen fiára, és utolsó csepp erejével még elért hozzá, és megölelte őt...
- Mindennek ellenére... szeretlek fiam... -azzal lehunyta sötét szemeit, és lecsúszott az árulóról, Joeról.

Aki egyszer már meghalt.....

***

Anne a legfrissebb híreket böngészte parányi számítógépén. A kormány legújabb intézkedései nem hoztak hosszútávú, komoly változásokat a gazdaságban, és a jólétben sem, de a kormány váltig állította, hogy a többi bolygórendszerrel remek a kapcsolat, és a kereskedelemben pozitív előrendülés kezdődött. Anne tudta, hogy mindez hazúgság. Az emberek mindent elhittek, miközben a mindenttudó kormány lassan tönkretette a bolygót...

Alex egyik legjobb barátjával, Zeddel, a lázadók szorgalmas kutatójával érkezett a parányi gyűlésterembe, ahol Anne olvasgatott. Alex Anne-re nézett, majd karba tett kézzel a nőre nézett.
- Újabb bevetésre indulunk. Ezúttal te és Zed. Cél a Zuru torony.

Anne felkapta a fejét, majd pislogva Alexre meredt:
- A Zuru torony? De hiszen az a kormány főépülete!
- Nem olyan biztos, Anne... van egy olyan érzésünk, hogy a kormány mindenkit átvág. Erre a feladatra, hogy kiderítsük, hogy a Zuru torony valóban olyan fenséges-e, mint azt sokan gondolják, ti ketten vagytok a legalkamasabbak!

Zed, aki a legfiatalabb volt a bandában, lelkesen elmosolyodott, majd rámosolygott Anne-re.
- Minél előbb indulunk, annál hamarabb végzünk! Jó lesz! -lelkendezett Zed, majd rákacsintott Anne-re.
- Jó... - bólintott a nő, majd felsóhajtott, ugyanis veszélyt érzett a levegőben. Kedvén némileg Alex és Zed lelkesedése javított, de tudta, hogy a Zuru torony közelében sok jó nem történhet...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.