Részlet Anne Smith naplójából

Emlékszem akkor a nappal is éjszakának tűnt. A lakóépületekből gomolygó füst úgy festette sötétre az eget, mint a művész a vásznat sűrű olajfestékkel. Az emberek eszüket vesztve menekültek, gyermekeiket, legfontosabb dolgaikat mentve. Soha nem láttam még ennyire elveszettnek a várost. Olyan volt, mintha a világ vége közeledett volna... sírástól, sikolyoktól visszhangzott a környék. Szemeimben könnyek gyülekeztek, tudtam, hogy ezért kik a felelősek, és azt is, hogy egykor ennek én is részese voltam. De megtanultam előre tekinteni. A múltat emlékként kezelem, a jelent élem és a jövőbe kapaszkodom.

Ritka, amikor akció közben elmélkedem, de most, hogy a végefelé közeledett a küldetésünk, nem tudtam az X-Crosson ülve kikapcsolni az agyam, és csak a célra koncentrálni. Ami előttem lebegett: népünk sorsa és azok, akik számomra fontosak: Alex, Zed és Zenobio. Mi, mind a négyen ismerjük a kormány igazi arcát, és miután rájöttünk, hogy a mellettük tett eskü életünk legnagyobb baklövése volt, ellenük paktáltunk le. 

Alex a kormány legfelsőbb vezetőjének testőre volt, Zed a deadon labor egyik kutatója, Zenobio pedig, mint a vezető egyetlen közvetlen hozzátartozója mondott nemet a kegyetlen vezetésnek. 

Igen, aki mellettem hasította a levegőt a fekete X-Crosson, nem volt más, mint a vezető unokaöccse. Egy elkényeztetett kisfiúból egy erős, okos férfi lett, aki magától jött rá, hogy ami körülötte folyik, nem más, mint szemfényvesztés. Hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy kényelmes otthonát és biztos hátterét egy sötét, bizonytalanra cserélje. Nem volt ugyanis sokáig biztos, hogy tervünk sikerül. Eleinte ugyanis nagyon kevesen voltunk, maroknyi seregünket úgy söpörte volna el a kormány fekete serege, mint a hurrikán a faházakat. 

Most, hogy elegen voltunk, összecsaphattunk velük. A szomorú ebben csak az volt, hogy nem csak a mi embereink kerültek veszélye ezzel. A Zuru tornyon kívül ugyanis szinte mindegyik épület lángolt a városban.

Mikor a toronyhoz értünk, gondolkodás nélkül berohantunk. Zenobio előtte leemelt egy táskát, amiben egy bombát hoztunk. Mivel a bombákhoz ő maga értett a legjobban, kérdés sem volt, ki legyen érte felelős.

A biztonságiakat előttünk nem sokkal mészárolták le legjobb katonáink, így a földszinten gyorsan átjutottunk. A kormány egyik nagy hibája volt, hogy tartalék egységekről nehezen szokott gondoskodni.

Zenobio fedezett engem. Tudta, hogy én akarok előremenni, annak ellenére, hogy ő mindenkinél jobban ismerte a tornyot. Az ok, amiért nem őt küldtük a korábbi torony ellenes küldetésre az az volt, hogy nagyobb eséllyel ismerték volna fel őt, mint engem. Nem kockáztathattuk az életét, hiszen sok titkos dologról tudott, ami nekünk sok szempontból fontos volt. 

Pillanatok alatt a liftben találtuk magunkat, amivel azonnal becéloztuk a 66. emeletet. Szívem hevesen vert, tenyerem izzadt, melyben erősen szorítottam a lézerpisztolyt. Tudtam, ha a kormány alattomos vezetőjét elkapjuk, akkor véget ér a háború és ezzel minden szenvedés. 

A bibi akkor jött el, amikor a 60. emeleten megállt a lift, és kinyílt az ajtaja. Zenobioval kérdőn egymásra néztünk. Hiába próbáltunk feljebb jutni, a szerkezet nem engedett tovább. Ami pedig a liften kívül várt minket, az egy sötét folyosó volt. A világítás, mint olyan, teljesen ki volt kapcsolva. Zenobio halkan súgta, hogy bizony a világítást központilag irányítják, és az, hogy itt megálltunk nem tartja véletlennek. Elém lépett, és óvatosan kilesett a lift ajtaján. Alig, hogy kinézett, már érkezett is a lövés. Barátom ippeg, hogy behúzta a fejét a támadás elől. Ez nem félemlített meg bennünket, mi több, arra sarkalt minket, hogy visszavágjunk. Zsebemből egy petárdát húztam elő, mely a robbantás után vakító fényt villant fel, és altatóport a levegőbe. Orrunkba szűrőt helyezve indítottam útnak a kis okost, ami amit földet ért robbant és elárasztotta a levegőt a kábító szerrel. 

Nyugodtan kisétáltunk, de mégis óvatosan. Nem volt életbiztosítás, hogy ezek mind hatásosak voltak, hiszen lehet ellenfelünk is legalább olyan ravasz volt, mint mi. Alig léptünk hármat, a fények villódzva felvillantak, tőlünk 2 méterre pedig egy női alak körvonalazódott ki. 

Persephoné... ?

Minden másodpercek alatt történt. Én hasfalon ütöttem a nővérem, ezután Zenobio villámgyorsan rám nézett, majd ahogy találkozott a tekintetünk, úgy nyugtáztuk: itt elválnak útjaink.

A villódzó lámpafényekben minden mozdulat olyan volt, mint egy lassú, kezdetleges filmben... vontatott, és egy örökkévalóságnak tartó. Minden mozdulatomnak komolya hossza és súlya volt. Még láttam elmenni Zenobiot, ahogy befordult a lépcsősorra és kezében azzal a nagy táska bombával elrohan...

Ekkor láttam Zenot utoljára...

...De nem sokáig koncentrálhattam oda, hiszen Persephonéval álltam szemben. Kitűnően megtanulta a harcművészetek csínját-bínját. Olyan mozdulatokat hárított, amiket ellenfeleim közül kevesen szoktak. 

Nem szóltunk egymáshoz, csak harcoltunk. Nem is igazán tudtunk volna mit beszélni, hiszen mindkettőnk szívében izzott a fájdalom. Tudtuk, hogy ma valamelyikünk ma elveszíti a csatát, és azt véglegesen. 

Leperegtek előttem a nővéremmel töltött legfontosabb percek. A sok-sok nevetés, és boldog pillanat. És akkor azon voltam, hogy elkapjam valahogy és szíven szúrjam... hiszen ez az egyetlen lehetőség arra, hogy végezzek vele. Tudtam ugyanis, hogy ő is ugyanolyan cyborg, mint Joe. A deadon örök életet adott neki, de azzal, hogy tönkre teszem a szívébe ültetett deadonnal hajtott kis szerkezetet, végleg elveszem tőle az életet...

Szemei rikítottak a zöld deadontól. Nem véltem akkor benne semmi emberit felfedezni... csak egy elveszett nőt láttam, akit mesterségen tartott életben egy hazugság. A kormány és a deadon hazugsága. 

...és milyen ironikus... hogy pont én, a húga harcolok vele, könnyeimmel küszködve, kezemben egy egyszerű tőrrel és azért kapkodok, hogy elkapjam és a mellkasába döfhessem a gyilkos fegyvert villogó fények közepette egy elátkozott épületben...

Minden olyan gyorsan történt, hogy csak részletekre emlékszem. Az nagyon megmaradt, hogy Persephoné a falhoz csapott, és fejem erősen bevertem. Ezután megragadta a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Egyetlen kiutam a cipőmbe erősített kés volt, amit aktiválva a combjába szúrtam. Annyira meglepte a támadásom, hogy eleresztett. Ezután arrébb futottam, de nem menekültem el. Farkasszemet néztem vele. Ekkor szólt hozzám először: "Sajnálom... de meg kell halnod"

Még most is a fülemben csengenek a szavai. Amikor elindult felém, hirtelen elment minden világítás. Meglepett ez a lépés, magam sem számítottam erre.

De akkor még jobban meglepődtem, amikor hirtelen visszajött minden fény...

...de Persephonét sehol sem láttam...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.