Részlet Anne Smith naplójából

Nem minden úgy történt, ahogy álmomban láttam. Amik napok alatt zajlottak le, azok percek alatt leperegtek előttem. Borzasztó volt ismét átélnem azt, hogy Persephoné lezuhant. Drága nővérem, akit úgy szerettem, pillanatok alatt törte össze magát. 

Az orvos csak annyit mondott: soha többet nem fog tudni járni...

Amint ez kiderült, Persephoné nagyon elkeseredett. Depresszióba esett, senkit nem akart látni, még velem sem akart beszélni. Kerek egy hétig egy sötét szobában ült, keveset evett, és ivott. Soha nem beszéltem olyan keveset a nővéremmel, mint akkor...

Egyik nap azonban fekete ruhás emberek érkeztek. Legalábbis akkor még úgy láttam őket... akkor súgták meg nekem, hogy ez maga az elit osztag. Nem szóltak hozzánk egy szót sem, de tudtuk, ha ellenkezünk, lelőnek minket. Flora, a nagynéném szorosan fogta a vállamat, ezzel jelezte, hogy ne mozduljak. Néztem, ahogy kutatnak a sátrakban, a faházakban, feldúlták a szobákat. Éreztem, ahogy a haragom egyre növekszik. Hogy tehetnek ilyet? kérdeztem magamban, és ökölbe szorítottam a kezeim. 

Akkor rezzentem meg, amikor a nővérem szobájába rontottak. Hallottam, hogy kérdőre vonja a sötét alakokat, akik szó nélkül megragadták, és kiráncigálták az ágyából, majd a szobájából is. Persephoné sikított, sírt... én pedig nem bírtam tovább. Elrugaszkodtam, és az osztagosok felé futottam... nagynéném kiáltotta, hogy ne, de sikolyát egy térdlövéssel díjazták. 

De nem álltam meg... annak ellenére, hogy eldördült egy lövés, és Flora nyögött és vérzett. Az osztagos meglepetten nézett rám, és amikor megöleltem Persephonét, a férfi a fejemhez fogta a lézerpisztolyát... Meg akarsz halni? -kérdezte hulla komolyan.
A szemeibe néztem... nem féltem tőle, mi több, lenéztem őt... 

...ezzel a lendülettel arcon köptem...

Persephoné nagy szemeket meresztett rám, én pedig rámosolyogtam. Meg akartam védeni... mert szerettem.

...és itt elvágták. Nem tudom mi történt pontosan ezután. Később elmesélték, hogy elkábítottak, és az elit osztag bázisára hoztak. 

A bázis egyik titkos szobájában ébredtem fel, egy fém asztalhoz láncolva. Nem tudtam forgatni a fejemet sem, mert a nyakam is az ágyhoz volt rögzítve. Ahogy tisztult előttem a kép, láttam, hogy minden fém a szobában, kivéve a kamerát, ami a sarokból figyelt rám. A piszkok! Nem estem pánikba, éppen hogy a szabadulásomon gondolkoztam, és azon, hogy meg akarom találni a testvéremet.

Ekkor kinyílt az ajtó, és két férfi sétált be rajta. Az egyikük Joe volt, a másik pedig akit leköptem. Elfogott ismét az undor, és legszívesebben megint beterítettem volna az arcát. De Joe az ajkaimra tette a kezét, és csöndre intett. Ne most, kislány... súgta, és a jobb oldalamra lépett. Van egy jó hírem. A nővéred meggyógyulhat, ha segítesz neki. Van ugyanis gyógyszer arra, hogy ismét járjon. De ez nagyon sok pénzbe kerül.

Nem akartam hinni a fülemnek... nem tudtam elsőre mit reagálni, csak a meglepett, kérdő tekintetem beszélt kettejüknek. Joe folytatta: Viszont erre pénz kell, és leggyorsabban úgy tudod összeszedni, ha belépsz az elit alakulatba. 

Levágtam egy grimaszt. Nem akartam nekik dolgozni, de ha ez az egyetlen esély, hát legyen. Meg akartam menteni Persephonét. Ha ez az egyetlen esély erre, hát legyen. Ránéztem Joera, bólintottam, majd a másik férfi megnyomott egy gombot. Ez nyitotta le az összes bilincset rólam, majd Joe felsegített. 
Az osztag, amibe hamarosan belépsz is csak az emberek javát akarja... látod? Ezért mentünk hozzád is. Meg akartuk gyógyítani Persephonét.

Elhittem nekik, szemem felcsillant, majd arra a férfire néztem, akit arcon köptem. A pasas felsóhajtott, majd bólintott. Nem éreztem, hogy bocsánatot kéne kérnem tőle, hiszen nagyon ellentmondásosan viselkedett. Megkérdeztem Joet, hogy mégis akkor miért lőttek bele a nagynéném lábába, aki erre megadta az egyszerű választ: Mert ő lázadó... 

Most sem értettem... hiszen én is lázadtam ellenük, és csúnyán is viselkedtem. Továbbra is nagy szemekkel néztem Joet, aki kiegészítette: ... de te a nővéred javát akartad. Védeni akartad, szeretted. Ők nem akarták megvédeni, nem futottak oda hozzá. De te igen...

Újabb kérdés született az agyamban, amit nem haboztam feltenni: Dehát akkor miért nem mondtátok ezt? Rövid és tömör választ kaptam: Ezt majd meg fogod érteni, ha belépsz.

Ezt követően vezettek ki a furcsa szobából, oldalamon a két férfi sétált. Őrlődtem, nem tudtam, helyesen cselekszem-e, de azt tudtam, hogy a nővérem egészsége most mindennél fontosabb. Meg akarom tanulni az elit osztag titkait és össze akarom gyűjteni a pénzt Persephoné gyógyszerére... egy karnyújtásnyira éreztem magamtól.

Akkor még nem sejtettem, hogy mibe fogok. Úgy csorgatták belém az ideológiájukat, mint a mézet a teába... lassan. Minden, akkor és abban a helyzetben teljesen igazságosnak tűnt. Egy teljes könyv szólt a testbeszédről, az emberi érzelmekről. Ezt mind meg kellett tanuljuk, mert az elit osztagosok nem beszélnek - csak különleges esetekben - csak cselekszenek, ezért mindent az arcról és a testről kell leolvasniuk. 
Az érzelmeinket el kell rejtenünk, mert a feladataink sokszor szívfacsaróak, kegyetlenek lehetnek, de mind a lázadók ellen irányul.

A lázadók. Akik félnek és megvetik a kormányt. Akik szótlanul nézik, ha jön az osztag, és nem élteti az osztagot. A kormány jót akar, a kormány szent, a kormány az ideál...

Az elmélet után jött a gyakorlat. Szimulációk, célbalövések... minden amit egy elitnek tudnia kellet. Nem is tudom hányféle fegyverrel ismerkedtünk meg, de azt tudom, hogy minden képzett elitesnek joga volt komoly, biológiai fegyverek aktiválására is. Mi magunk voltunk a gomb a halálhoz..... mi akkor az életnek tanultuk.

Kerek egy évembe telt, mire kiképeztek. Legyőzhetetlennek, hihetetlenül erősnek éreztem magam. Rendet akartam tenni. Rendet a lázadó között.

Miután bejelentették, hogy felkészültem, megkaptam az egyenruhámat, és hozzá külön a nyakkendőmet. A kiképzőm elmesélte, hogy mit jelent a nyakkendő: Ez maga a hűség jelképe. Jelzi, hogy szolgálod a kormányt, és elismered, hogy országunk igazságra és rendre ítéltetett. Végighúzta az ujját a fehér csíkon. Tudod mi ez? -kérdezte. 

Némán néztem a kiképzőmet, aki kihúzta magát, és helyettem válaszolt: A kormány vezetője. A feketék között a fehér. Ha hűségesen szolgálod, akkor találkozhatsz vele... ezentúl a neved: 12!

Egy szám... ezzé lettem. Akkor nagyon büszke voltam rá. Beálltam a sorba, kezemben a ruhával, és izgalmamat rejtve vártam a pillanatot, hogy magamra ölthessem a halálos egyenruhát. 

Itt nem voltam ember... itt egy agymosott szám voltam. Egy szám, aki öt évig ölt...

...és Persephonét teljesen elfelejtettem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.