Alex a lázadók hadseregének élén állt, fekete, golyóálló öltözetében és sisakjában. A gyalogosok mellette és mögötte sorakoztak, oldalt a X-Crossosok hátul pedig a tüzérek. Hallotta, ahogy az ellenséges hadsereg közeledik feléjük. A fémtalpú csizmák jellegzetes, éles hangja már messziről felismerhető volt, nem beszélve a mellette érkező elit osztagról. Egyenruhájuk még most is szépen vasalt, és friss volt, így órák eltelte után is. Csak előre tekintettek üveges szemeikkel, mint akik robotként működnének. Alex tudta, hogy ez a kiképzésük része volt... érzelmek nélkülivé tették őket.

Ahogy az ellenfél tüzet nyitott, Alex is megadta a parancsot. A lézerágyú célba vette a látóhatáron felbukkant lézertankot, ami pillanatok alatt apró darabokra robbant széjjel. A törmelék szétszóródott a hadszíntéren, eltalálva pár ember fejét és testét. Az elit osztag lángszóróival és lézerfegyvereivel igyekezett tizedelni a lázadók hadát, ám azok ellenálltak. Különleges, lila színű pajzsukkal hárítani tudták a lángokat. Azonban nem hiába volt ez az osztag, elit csapat. Sérüléseik ellenére, mint a zombik, úgy nyomultak beljebb és beljebb, megállás nélkül ostromolva a lázadó csapatot. Alex, látva a bajt felpattant egy X-Crossra, hátára vett egy kisebb táskát, és az elitek felé vette az irányt.

A lázadók közül többen kiszorultak, pajzsuk meghibásodott, vagy az ellenfél rúgta ki a kezükből. Holtestek tucatjai hevertek a földön, jelezve az elit csoport útvonalát. Míg a hadsereg egyik fele tökéletesen ellenállt az egyszerű katonákkal szemben, addig a másik az elit osztaggal komoly bajba keveredett. Alex ezt a bajt akarta elfojtani, és sietett bajtársai segítségére. Hátizsákjából kézigránáthoz hasonló, de annál kicsit nagyobb bombácskákat dobott az ellenfélre. Az elit sereg észrevéve Alexet, jól szervezetten rá irányították fegyvereiket, és tüzeltek. Alex a lézeres támadás egy részét sikeresen hárította, egyedül keze sérült meg könnyebben. Mikor azonban a bombák felrobbantak, az ellenfél körül tűz kerekedett, és füst gomolygott. 

A kormány hadserege erősítést kért a keleti városrészbe. Ki akarták irtani a lázadók legfőbb hadseregét, melyet Alex vezetett. Azonban az egykori testőr komoly tapasztalattal rendelkezett, és stratégiát is akkor váltott, amikor annak eljött az ideje. Amikor csapata fogta a jelét egy közeledő légijárműnek, lézerágyújukat annak irányába fordították. Az ágyú komoly előnynek számított, hiszen mind földi, mind légi jármű elérhető volt vele. A kormány serege azonban így is túlerőben volt. A lázadóknak minden erejükre szükség volt ahhoz, hogy visszaverje az ellenséges hadat.

Eközben Zed a központi deadon előállító üzem felé vette az irányt. Mint egykori kormánytag, tisztában volt a rá váró veszélyekkel. Tudta, hogy az üzem jól védett és bejutni is csak okosan, csellel tud. Mivel ő inkább az eszével, mint sem erejével tűnt ki a lázadók elitjéből, mindent pontosan megtervezett. Egykori belépőkártyájának chipjét átírva próbálkozott a jól védett épületbe bejutni, és annak is titkos, hátsó ajtaján. Ha a kártya nem jó, a riasztó azonnal működésbe lép, és akkor nincs más választás csak a menekülés.

Mielőtt azonban az ajtóhoz léphetett volna, a riasztó megszólalt, és hallani lehetett, ahogy a főbejáratból kiözönlik vagy két tucat katona. Zed meglepődött... lehetséges, hogy akkor a baj a városban, hogy az üzemből is kivonják a katonákat?

Tévedett... a katonák ugyanis őt vették észre, és vették körbe. Zed a katonákkal szemben nem igen volt előnyben, így jobbnak látta feltenni a kezét, és megadni magát.
- A fenébe! -morgolódott, majd ahogy fejét jobbra fordította szembe találkozott saját apjával.
- Keresel valamit fiam? -tette fel gúnyosan a kérdést a férfi, majd fia elé lépett.
- Hogy jöttél rá? -kérdezett vissza a fiatal feltaláló, majd farkasszemet nézett a szemben állóval.
- Nem igazán tudom mit, azért kérdezem. A tékozló fiú hazatért? Vagy éppen az apja ellen érkezett? Erre szeretnék rájönni. 

Zed undorral tekintett apjára, ami a kérdésre egyből választ is adott. Az apa látva fiának arcjátékát elmosolyodott, majd intett a katonáknak. 
- Vigyék a laboromba, és ültessék a vallatóba. Beszédem van a fiatalemberrel.
- Belőlem nem fogsz kiszedni semmit! - rángatózott Zed, de a túlerővel szemben ennek nem sok értelme volt.
- Majd meglátjuk fiatalúr... -kacagott az üzem főnöke, majd követve a katonának besétált az épületbe.

Anne ezalatt Zenobioval próbált kapcsolatba kerülni. Titkos nyelvükön keresztül megállapította, hogy a férfi már a torony teteje felé van, és hamarosan aktiválja a bombát.
- Rendben, Zenobio... amit sikerült, add le a jelet. Vége... -mondta Anne, és elindult ő is felfelé Zenobiohoz.

A baj ott következett, hogy Persephoné ismét előugrott a semmiből, és útját állta.
- Nem mész te sehová! -kiáltotta a nő, majd Anne-nek ugrott. 
Anne-t nem érte meglepetésként nővére ismételt felbukkanása, de arra nem gondolt, hogy ilyen gyorsan következik ez. Ahogy tudta, előkapta különleges fémből készült tőrét, és a nő felé kapott vele, aki könnyedén hajolt el a csapás elől. 
Anne szíve hevesen vert. Tudta, hogyha nem ér fel Zenobiohoz, akkor nem jutnak ki a tetőn keresztül a készenlétben álló repülővel. Persephoné pedig jobb formában volt, mint valaha. Olyan gyorsasággal mozgott, hogy Anne alig bírta követni. A gyors mozdulatok közben azt sem vette észre, hogy ellenfele közben előkapott egy éles kardot, és azzal sújt le teli erőből...
Anne mellkasát ahogy az éles penge elérte, úgy fröccsent tűzpiros véréből a torony hófehér falára. 
Persephoné szemei zölden izzottak, akárcsak a deadon a szívében. Anne nem szólt egy szót sem, hiszen szívében nagyobb volt a fájdalom, mint a seb, amit a mellkasára kapott. Szeméből lassan lecsordult egy kövér könnycsepp, és ahogy előrehajolt, úgy lendítette jobb kezét is. A diadalmámorban úszó Persephonét meglepte a támadás, így a különleges tőr a szívébe fúródott...

Anne kissé kábán, de láthatta, hogy nővére mellkasából megindul a zöld, testhőmérsékletű folyadék. Ahogy végigfolyt a tőrön, a földre cseppent, és lemarta a szőnyeget. 
- Így tett ez téged is tönkre, drága nővérem... kiégetett, széjjel szedett -suttogta Anne, majd nézte, ahogy nővére szeme lassan zöldből, barnává vált - Régen láttam a tiszta szemeid -könnyezte Anne, majd kirántotta a tőrt Persephonéból.

A nő, kijózanodva a deadonból, megpillantva Anne-t, könnyezni kezdett...
- Laramae... - suttogta erőtlenül, majd húgára borult.
Anne féltőn átölelte testvérét, és magához szorította. Simogatta hosszú, fekete göndör haját, miközben csitítgatta.
- Nyugalom... tudom, hogy nem tehetsz róla. Áldozat vagy, mint itt, mindannyian. 
- Bo... bo-csáss... meg...
- Mindent megbocsátok... - mondta halkan, de határozottan Anne, majd ahogy érezte, hogy Persephoné teste elgyengül, lassan a földre fektette...

A szomorú pillanatot az zavarta meg, hogy Zenobio vészjelzést adott le Anne-nek.
- Mi a baj, Zen? -kérdezte könnyeit törölgetve Anne, majd kisebb habozás után, a halott Persephonét nézve  a lépcsők felé indult felfelé.
- Felülről próbálják visszavenni a tornyot! Hallom hogy közelednek! Aktiválnom kell a bombát!
- Nyugalom Zenobio! Aktiváld a bombát, és ugorj ki a legközelebbi ablakon! Értesítem a többieket, hogy készen vagyunk!
- Nem tudok... körbevettek...
Anne-ben meghűlt a vér... ezzel az eggyel nem számoltak... most vagy felrobbantják a tornyot, vagy Zenobio életéért küzdenek... egyet választhatnak csak. Mert sok idejük nem maradt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.