Halkan hullott a hó aznap. Síri csend honolt odakint, és idebent is. Testem még bírná, szívem erős, de lelkem már megfáradt. Húrjai lassan, és csendesen pendültek meg, szomorú, vontatott dallamot énekelve.
A világ, amibe születtem, nem nekem való. Kegyetlen, hideg és igazságtalan. Ha meghalok, kevesen emlékeznek majd meg rólam. Nem is baj, hiszen úgyis csak egy kis csillag vagyok, ami eltűnik az ébenfekete égről, de helyette majd egy erősebb, fényesebb csillag lép.
Mielőtt az ágyamba feküdtem, kimentem a ház elé, és körbenéztem. Megsirattam az eget, a tiszta vizet, a hideg, de mégis puha havat egy meleg barna fatörzsnek támaszkodva. Ti milyen szépek vagytok, és mégis elpusztítanak... veletek megyek én is. Puha hó, tiszta víz, meleg fatörzs és kék, vattafelleges égbolt. Öleljetek körbe, fogjátok kezem...
Itt az ideje menni. A történetet nem tudom befejezni, mert én magam leszek a befejezés......
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.